Kemény Lili: Bűnbeesés

Kemény Lili 1993-ban született, költőként indult és filmrendezőnek tanult, de jelenleg egyik hivatását sem gyakorolja. A Petri Györgyről elnevezett, kötet nélküli fiatal pályakezdőket támogató díj indulásakor, 2010-ben ő kapta meg elsőként a kitüntetést, a díjazottnak járó jutalomként 18 éves korában jelent meg első és azóta is egyetlen kötete, és húgával, a slammer Kemény Zsófival együtt ő volt a Belső közlés egyik első vendége is. Az utóbbi időben műfordítóként tevékenykedett, Sipos Balázzsal együtt fordították le David Foster Wallace Végtelen tréfa című gigantikus terjedelmű regényét. Fordításuk talán az elmúlt évtizedek leggondosabb műfordítói teljesítménye: az érett Kádár-korszak könyvkiadásának (a körülmények együttállásának köszönhetően) kiváló szakmai színvonalát idéző, a mai mezőnyhöz mérten kivételes nyelvi minőségben ültették át magyarra az amerikai popkulturális bestseller-irodalom egyik főművét.

A fent említett, Madaram című kötetében jelent meg Bűnbeesés című verse is, amelyet Kemény Lili még kamaszkorában írt, de ebben az esetben egyáltalán nem kamaszversről van szó. Beszélője megpróbál magyarázatot adni az 1945 utáni világ helykeresésére jellemző és az 1968 utáni önértelmező irodalomban divatos, gyakran „helyettes szorongásnak” nevezett jelenségre, mikor a záró versszakban bemutatja, hogy valójában azért veszi magára a családja „bűneit”, mert aki abból a szögből akar kitekinteni a dolgokra, ahol istennek kellene betekintenie, az nem figyel az emberek közmegegyezéses szemszögére, és enélkül – bármilyen élesen átlátja is a dolgokat – nem tud részt venni a közös valóságban sem. Hisz bűnök tulajdonképpen csak isten előtt léteznek, s így ha visszanézünk azon az ablakon, amin ő benéz, mindent a saját bűnünknek látunk. Kemény Lili ezzel generációja egyik alapproblémáját is körülírja, hiszen ma, amikor formálisan szinte az egész világon a szabadság és önrendelkezés körülményei közt élünk, minden eddiginél nagyobb tétje van az egyéni életút alakulásában, hogy külső kényszer nélkül, saját magunkból kiindulva összhangba tudunk-e kerülni környezetünk szempontjaival.

A vers a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg.

Az adást, amelyben a felvétel először elhangzott, itt hallgathatják meg.

A vers írott szövege:

Bűnbeesés

A családomban senki nem tehet semmiről.
Mindenki istenvezérelte báb.
A felelősség fölhalmozódik, rejtőzködve öröklődik,
így lappang a nemzedékek között.
Hat nemzedék óta bennem jött ki először.

Az én bűnöm, hogy a nagyapám fölrobbantott
egy orosz tankot,
hogy abban a tankban akkor két orosz ült,
nem orosz mércével, de részegek voltak,
és régóta apám születését várták.

Az én bűnöm, hogy apám megváltotta a világot,
de senki nem vette észre,
csak egy egyetemi tanszék, ahol a poros szakállú,
nagy tudású férfiakat,
és a negyvenedik évük előtt meghaló
bolond lányokat képzik.

Az én bűnöm, hogy anyám ilyen lány volt,
és mégis elmúlt negyven.
Erre nem készítették föl. Az én bűnöm az is, hogy a
dédanyámnak hetekig kell
erőltetetten zokognia, hogy valaki végre
megkérdezze, mi baja.

Az én bűnöm, hogy a Dob utcai ágon a gazdagok
járnak vacsorázni a szegényekhez,
és mindenki pokollá teszi a
vele élők életét, hogy bosszút álljon a saját
elrontott életéért, közben a tabáni ágon mindenki
önmagát bünteti.

Az én bűnöm, hogy az anyám és a húgom a lakás
két végében kuporogva
gyűlöli egymást, és a kutya oda-vissza rohangál
kettejük közt,
hogy béküljenek ki végre, de mindketten makacsul
félreértik a kutyát.

Az én bűnöm, hogy a felmenőim mindig az
aktuális előtti rendszer hívei voltak.
Az én bűnöm, hogy sosem cselekedtek.
Az én bűnöm, hogy ha mégis,
akkor az egészet eltitkolták,
aztán nem lettek se hatalmasok, se hősök,
és hogy sosem szűntek meg szeretni egymást,
pedig már mindenkinek az lett volna jobb.

Az én bűnöm, mert amikor rendszerezve
fölsorakoztatták az emberiséget
(hogy aztán egy részét vonatokra pakolják),
a családom a szélére sodródott,
így került közel ahhoz az ablakhoz,
amin nem lehet kinézni, mert arra való,
hogy Isten benézzen,
és a család meg se próbált kinézni rajta,
én estem bűnbe egyedül.