Erőpróba – Kárpáti Iván jegyzete

Március 15-e a magyar politikában mindig több volt, mint egy történelmi megemlékezés. A szabadság ünnepe egyben erőpróba is: ki tud nagyobb tömeget megmozgatni, ki tudja hitelesebben kisajátítani a nemzeti szimbólumokat, ki mutatja meg, hogy mögötte áll az ország. Idén pedig különösen feszült a helyzet.

A főváros utcáin egyszerre készül erődemonstrációra a kormányzó Fidesz és az új kihívóként fellépő Tisza Párt. Mindkét oldal felvonultatja a támogatóit, zászlókkal, beszédekkel, politikai üzenetekkel. És szinte biztosra vehető az is, hogy a nap végén mindkét tábor ugyanazt fogja mondani: mi voltunk többen. Ez a rituálé már ismerős a magyar politikából. A tömeg nagysága nemcsak fizikai kérdés, hanem narratíva is, és a narratívák világában ritkán számítanak a pontos számok.

Van azonban egy fontos különbség a két oldal között. A kormányoldal számára az ilyen demonstrációk már régóta nem pusztán spontán politikai megmozdulások. Jelentős erőforrások mozdulnak meg: buszok, szervezett utaztatás, vidékről felhozott csoportok. A hatalom képes állami és félállami struktúrákat mozgósítani azért, hogy a fővárosban látványos tömeg jelenjen meg. Ez a rendszer része lett az elmúlt években: a politikai lojalitás logisztikája.

Közben a másik oldalon egy új politikai erő próbálja megmutatni, hogy valódi társadalmi támogatás áll mögötte. A Tisza Párt számára ez a nap nemcsak ünnep, hanem legitimációs küzdelem. Ha tömeget tud felmutatni, azzal azt üzeni: nem pillanatnyi jelenség, hanem politikai alternatíva.

A feszültséget tovább növeli a képek kérdése. A modern politika ugyanis már nem a téren dől el, hanem a képernyőkön. A drónfelvételek, a madártávlatból készült fotók döntik el, mit lát az ország. Ha egy tömeg hatalmasnak tűnik a levegőből, az politikai üzenetté válik. Ezért beszélnek most arról, hogy megpróbálják ellehetetleníteni a drónfelvételeket a Tisza felvonulásáról. Magyar Péter viszont azt ígéri: lesznek képek, és a tiltás nem állítja meg őket.

Néhány hónapja a Pride körül láttunk hasonló dinamikát. Az állam tiltani próbált, korlátozni, visszaszorítani. Aztán amikor a tömeg megjelent, a tiltás egyszerűen elvesztette az erejét. A hatalom pedig – legalábbis azon a napon – nem vállalta az erőszakos fellépés kockázatát. A politikai hatalom egyik paradoxona, hogy néha éppen akkor mutatkozik meg a korlátja, amikor a leginkább bizonyítani akarja az erejét.

Most is valami hasonló kérdés lebeg a levegőben. Meddig terjed az állam kontrollja, és hol kezdődik a tömeg politikai ereje?

A március 15-i utcák ezért idén nemcsak emlékezni fognak 1848-ra. Hanem arról is szólnak majd, hogy Magyarország politikai tere hogyan alakul át. A hatalom még mindig hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, az államgépezet az ő kezében van, és képes látványos demonstrációkat szervezni. De az is látszik, hogy megjelent egy új szereplő, amely képes tömegeket megmozgatni, és amelynek létezését már nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni.

A kérdés az, hogy ez a két tömeg mit jelent valójában.

Mert a politika történetében sokszor előfordult már, hogy a legnagyobb demonstrációk mögött is csak a pillanat ereje állt. De az is, hogy egy új korszak első jele volt, amikor hirtelen sok ember jelent meg az utcán.

Március 15-én valójában nem a beszédek lesznek a legfontosabbak. Hanem az, hogy ki és mennyien érzik úgy: érdemes ott lenni. És hogy a nap végén ki hiszi el a saját történetét és kiét hiszi el az ország.

A magyar politika most egy ilyen pillanatban van. És az ilyen pillanatok ritkán maradnak következmények nélkül.

Kárpáti Iván jegyzete a Hetes Stúdió 2026. március 14-i adásában hangzott el a szerző felolvasásában.