Az én nagyapám – Dési János jegyzete
29/01/2024 18:02
| Szerző: Dési János
Személyes hangvételű jegyzet - érti, aki érti.
Az én nagyapám, dr. Deutsch Imre orvos volt. Ügyeskezű sebész, gyakorlott urológus, aki büszke volt arra, hogy a magyarországi urológusok tudományos lapjának a szerkesztője lehetett. Sokáig csak annyit tudtunk róla, amennyit dr. Weisz Miklós orvoskollégája, deportált-társa 1946. szeptemberében előadott a debreceni anyakönyvi hivatalban, amely szerint valamikor november vége felé halt meg a Melk melletti Mauthausen koncentrációs táborában, talán vérhasban.
Még azt is, hogy pontosan mikor, csak 2016 szeptemberében ismerhettük meg, amikor a washingtoni Holocaust Memorial Museum segítségével előkerült a németek által pontosan vezetett kartonja, amely szerint miután 1944. június 13-án Auschwitzból Mauthausenbe került, 1944. november 8-án halt meg.
Az urológus sebészt kőbányában dolgoztatták halálra, a rabok fapapucsa széttörte a lábát, vérmérgezést kapott a vérhashoz. A túlélésre esélye sem maradt. Rabszáma 73 398 – írja a tüchtig feljegyzés.
Auschwitzba Johan Béla orvos, a Sztójay-kormány államtitkára utasítására került. 2006-ig Johan nevét viselte a magyar közegészségügy egy fontos intézménye. A magyar közegészségügy fejlesztésében amúgy jelentős szerepet játszó kolléga rendelkezett nagyapám meggyilkolásáról. Nemcsak az övéről, a sorstársaiéról is.
Nagyapámat ugyanis zsidó orvosként – már régen nem praktizálhatott – munkaszolgálatosként Kápolnokmonostorra rendelték ki körorvosnak. Miután a „fajtiszta” orvosok egy jelentős része a fronton szolgált, a maradék polgári lakosság ellátatlan maradt. A zsidónak minősített munkaszolgálatosok gyógyították őket, csecsemőket, gyerekeket, asszonyokat, öregeket, gyakorlatilag éjjel-nappal. Ám a belügyi apparátus úgy döntött, fontosabb a meggyilkolásuk, mint honfitársaik ellátása. Így aztán a nagybányai gettóba zárták, és bár nagyanyám mindenhova kérvényeket írt, végül az auschwitzi vonatra lökdösték fel a magyar csendőrök.
Nagyapám 1938-tól 1944-ig négy alkalommal vett részt az országgyarapításban, a többek között a felvidéki, az erdélyi, a délvidéki bevonulásokkor hívták be. Szükség volt orvosokra, sebészekre. Megkapta az Erdély visszafoglalásáért, a Felvidék visszacsatolásáért járó emlékérmet is.
1938-ban le kellett mondania hőn szeretett munkájáról, a Magyar Urológia, az urológiai tudományos közlöny szerkesztéséről, ahol pedig a szakma legnagyobbjaival dolgozhatott együtt, mint prof. Illyés, prof Babits, dr. Remete. Ám a zsidótörvények után – egy zsidó? – már nem foglalkozhatott a húgyivari és szaporodási szervek gyógyításával, ezek kutatásával.
Szakmai pályáját amúgy az Országos Társadalombiztosító Intézet urológiai osztályán kezdte: alorvos, az osztályvezető főorvos helyettese 1922 és 1942 között. 1942-ben a Zsidó Kórház urológiai osztályának megbízott főorvosa. Innen kerül munkaszolgálatba, gettóba, majd a halálsorra.
Nagyapám a kollégái által kitaszított, egyes orvostársai által halálba küldött az első világháború idején, mint magyar katona húsz hónapot szolgált a fronton, majd másfél évet töltött olasz hadifogságban.
Visszatérve folyamatosan tanult, képezte magát, kutatott és gyakorlati orvosi munkát is végzett. Ügyeskezű sebész volt, hatásos amatőr bűvész. Én már csak szép rajzait, jól olvasható kézírását ismerem mindebből.
Amikor megölték az én orvos nagyapámat 48 éves volt, 12-vel kevesebb mint most én.
Dési János jegyzete a 2024. január 29-i Esti gyors adásában hangzott el.
