Vásárhelyi Mária: Erdoğan pincsije

Orbán pedig ismét pofra esett a nemzetközi pályán. Mert mindig azt gondolja, hogy annyira csavaros észjárású és ravasz, hogy mindenkinek túljár az eszén, aztán a végén mindig szégyenben marad ő és az ország is.

2022 májusában Svédország történelmi lépésre szánta el magát; feladva több mint 200 éves függetlenségét, a svéd parlament megszavazta, hogy az ország csatlakozzon a NATO-hoz. A döntés hátterében Oroszország Ukrajna elleni agressziója állt. Látva ugyanis Putyin gátlástalan és agresszív terjeszkedés politikáját, Svédország többé nem érezte magát biztonságban. Mert bár az elmúlt évtizedekben hatalmas összegeket költött hadereje fejlesztésére, nyilvánvaló volt, hogy egyedül képtelen lenne az ország biztonságának szavatolására. A csatlakozási kérelmet a másik semleges észak-európai állammal, Finnországgal közösen nyújtották be. Svédország és Finnország belépési szándéka mind a NATO, mind a kérelmező országok számára fontos és hasznos döntés volt. A két, eddig semleges állam a belépést követően sokkal nagyobb biztonságban tudhatja magát a világ legnagyobb katonai szövetségében, a NATO-nak pedig jelentős erősödést jelent a két, fejlett haderővel rendelkező ország a csatlakozása. Éppen ezért a bejelentést követően mindenki arra számított, hogy a belépéssel kapcsolatos döntés NATO-tagországok általi ratifikálása úgy fog előrehaladni, mint kés a vajban, és néhány hónap alatt Finnország és Svédország is a katonai szövetség tagja lesz. 

Mindenki meglepetésére az orosz diktátor, Putyin nem tiltakozott a két ország csatlakozása ellen, csupán az volt a kikötése, hogy a NATO ne telepítsen katonai infrastruktúrát ezekbe az országokba. Ebbe pedig mind az érintett országok, mind a NATO szívesen beleegyeztek, hiszen nem voltak ilyen terveik. A botot a küllők közé egy másik európai diktátor, Recep Tayyip Erdoğan dugta be, aki kijelentette, hogy nem szavazza meg a bővítést, mert a két ország a „terrorszervezetek keltetője”, mivel menedékjogot ad a török törvényhozás álláspontja szerint terrorista kurd milíciák tagjai számára. Mint a diktátorok általában, úgy Erdoğan is zsarolásra használ minden olyan helyzetet, amelyben együttműködése nélkül nem születhet meg egy döntés. Márpedig a NATO bővítése csak a tagállamok egységes támogatásával valósulhat meg.

Tény, hogy Törökország és az északi államok között tartós feszültséget okoz a kurd menekültek befogadásával kapcsolatos helyzet. Magyarországnak azonban az égvilágon semmiféle komolyan vehető konfliktusa nem volt sem Finnországgal, sem Svédországgal évszázadok óta. Orbán Viktor azonban a saját magára osztott szerepnek megfelelve, azonnal meglátta a zavarosban halászás és a konfliktusgerjesztés lehetőségét ebben a helyzetben és közölte, hogy Magyarország sem támogatja a svédek és a finnek csatlakozását. Most már csak azt kellett kitalálnia, hogy miért nem.

És ettől kezdve megindult a több mint egy évig húzódó átlátszó, kínos és szánalmas hazudozás. Júliusban a kormány elkészítette a csatlakozás támogatására vonatkozó előterjesztést, ám nem nyújtotta be a parlamentnek, azzal a nevetséges indokkal, hogy a 133 kormánypárti „bátor képviselők” egy része nem ért egyet ezzel. Miközben mindannyian tudjuk, hogy ezek a bátor emberek az elmúlt 13 évben vezényszóra, bármit és annak az ellenkezőjét is megszavazták, ha a kormányfő ezt várta tőlük. Orbán politikai igazgatója azt magyarázta, hogy az a baj a svédekkel, hogy rossz véleménnyel vannak a magyar demokrácia állapotáról és hasonlóan „érvelt” Kovács Zoltán államtitkár is. Semjén Zsolt a kisebbik kormánypárt elnöke szerint a Brüsszellel elhúzódó tárgyalások miatt nem sikerül elfogadtatni a frakcióval a szerződésratifikálást, az egyszerűségében nagyszerű Balla György frakcióvezető helyettes pedig úgy foglalta össze indokaikat, hogy „Brüsszel hazudik, mint a disznó”. Közben, hogy múljon az idő, a kormány tényfeltáró küldöttséget menesztett Svédországba, hogy tájékozódjanak, megérdemlik-e a svédek, hogy támogassuk csatlakozásukat. A küldetés teljes paródiába fulladt, a küldöttség tagjainak fogalma sem volt róla, hogy valójában miről is kéne tájékozódniuk, úgy ültek a fogadásukra kirendelt svéd politikusokkal szemben, mint a sült halak. Viszont Orbánnak ismét sikerült néhány politikusát – elsősorban a Fidesz-alapító, atlantistaként számon tartott Németh Zsoltot – porig alázni. De hát jól tudjuk, hogy ez a miniszterelnök egyik kedvenc szórakozása.

Végül aztán a kormányfő tette fel a hazugság cunamira a koronát, amikor Katarban egy kikerülhetetlen újságírói kérdésre közölte, hogy azért nem ratifikáljuk a szerződést, mert „Magyarország és Svédország politikai kapcsolatai rettenetesen rosszak. Nem akarunk konfliktusokat behozni a NATO-ba.” Ó, hát hogyne! Tudjuk, hogy az Orbán-kormánytól semmi nem áll távolabb, mint a konfliktusgerjesztés.

A kezdetektől nyílt titok volt, hogy Orbán Erdoğánnal játszik össze, ezzel a gesztussal akarja elnyerni a török diktátor jóindulatát és egyben ismét demonstrálni, hogy egy ilyen kis ország is mennyi kellemetlenséget tud okozni a nagyoknak. Az, hogy mindennek az az ára, hogy hátráltatunk egy folyamatot, amely egy nagyobb biztonságra igényt tartó ország és saját szövetségeseink közös érdeke, semmit nem nyomott a latba. Annyit sem, hogy valami plauzibilisebb hazugságot eszkábáljanak össze.

Orbán a gesztusért cserébe arra számított, hogy Erdoğan majd jelzi neki, hogy mikor szándékozik ratifikálni a szerződést, és ő néhány nappal korábban benyújtja a magyar parlamentnek. Csakhogy Erdoğan, anélkül, hogy Orbánnal egyeztetett volna, a NATO-csúcs előtt két nappal bejelentette, hogy Törökország támogatja Svédország NATO csatlakozását. Orbán pedig ismét pofra esett. Mert mindig azt gondolja, hogy annyira csavaros észjárású és ravasz, hogy mindenkinek túljár az eszén, aztán a végén mindig szégyenben marad ő és az ország is.