Képregény – Józsa Márta jegyzete

A múlt évszázad eleje óta tanuljuk azt, hogy a fényképnek és a filmnek mekkora társadalomformáló ereje lehet. A politikai elit Sztálintól Hitlerig hamar rájött erre, a fotó és mozi megjelenésével csaknem egyidejűleg ismerkedhettünk meg az udvari fényképészek és filmrendezők fogalmával. A kurzusfilmek kora ma nálunk is virágzik, a magyar történelem, tudomány, irodalom leghaladóbb alakjait is fenyegeti az a veszély, hogy egy zsák pénzért az aktuális hatalmat igazolni szánt figurát faragjon belőle az, akinek ehhez van gyomra.

No de ott van az érem másik oldala is, a kép akkor is hat, ha éppen nem a megrendelőt szolgálja. Vagy ha valami miatt elveszítette propagandajellegét, mondjuk változott a sulykolandó üzenet, vagy kiesett a pikszisből az ábrázolt személy. Közismertek a sztálini képhamisítások: a dicsőséges csoportképekről sorra kasírozták ki az árulónak kikiáltott egykori kommunista hősöket, mindenki tudta, hogy aki hiányzik a tablóról, az golyóval a fejében végezte, esetleg a Gulágon. Szóval a rezsimek nem csak élni tudnak a képekkel, hanem félni is tudnak tőlük.

Itt van például Debrecen, ahol idén, mint hosszú évek óta mindig, a Virágkarnevál társult eseménysorába illeszkedően fel is állították a Magyar Sajtófotó Kiállítást. Majd gyorsan le is szedték, mondván, hogy nagy a tömeg, és veszélyesek lehetnek a biztonságukra a képek. Azon persze lehet tűnődni, hogy hogyan válhat gyilkos eszközzé a magyar valóságot ábrázoló fotó, de valójában igazuk van. Csak feltételezni lehet, hogy volt-e ismeretlen feljelentő vagy a városatyák maguktól óhajtották megelőzni a bajt, de a félelem érthető. Mert mi lett volna, ha a felvonuláson az akkumulátorgyár píárosai által megrendelt virágköltemény bámulása mellett a publikum egy része képeket láthatott volna teszem azt a Karmelita előtt tüntető diákokról vagy az ukrajnai menekültekről. Na ugye. Alaposan belerondított volna az államalapítás emlékezetébe. Így azonban a debreceniek és az oda látogató tízezrek biztonsága a kiállítás lebontása által garantálva vagyon, nem láthat senki semmit, ami nem az őáltala felkent kétharmad szemének kedves. Le lett véve a debreceni Csapó utca járókelőiről a rontás.

Most már csak a bűnben fogant budapestiek ideológiai épségéért retteghetünk. Az történt ugyanis, hogy a csaknem ötven éve minden ősszel nagy sikerrel megrendezett sajtófotó kiállításnak, a World Press Photo-nak alig, és csak az utolsó pillanatban, a NER által az alkalmatlan állandó jelzővel feldíszített fővárosi vezetés segítségével sikerült helyszínt találni. Az állami intézmények a Nemzeti Múzeumtól a Néprajzi Múzeumig elhajtották a szervezőket, ami nem csoda: tavaly a Nemzeti Múzeum igazgatója bukott bele a kiállításba. Hogy idén milyen balhé lesz belőle, azt még nem tudjuk, nyilván valamilyen rendszerazonos. Ne fanyalogjuk, inkább örüljünk annak, hogy az idei legjobb sajtófotókat minden gáncs ellenére mégis láthatjuk majd a Biodómban. Szóval amúgy az állatkertben. Történt mindez 2024-ben, Robert Capa hazájában.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. augusztus 29-i adásában hangzott el. Kiemelt kép: Bánkuti András / Facebook