A megfelelő ember – Rózsa Péter jegyzete
A pályázatra meglepően sokan jelentkeztek, de amint elkezdődtek az állásinterjúk, lehangoló eredménnyel, jobban mondva eredménytelenséggel szembesültek. Elsősorban a NER-ben eddig favorizált, úgy mondjuk, oligarchacégektől érkeznek a jelöltek. Feszengenek a meghallgatásokon, jól látható mennyire szokatlan számukra az ilyen megméretés...
Egy InterCity vécéjében unatkozva - Selmeci János jegyzete
Az állami rádióban aztán Orbán Viktor megpróbált kimászni a vécéből, és menteni a menthetőt; beszélt kicsit arról, hogy februári béremelés, meg nyugdíj, meg adókedvezmény, ha pedig sikerül továbbra is nemet mondani Brüsszelnek, akkor a nemzeti gazdaságpolitikát folytatni tudják, ami a repülőrajt nem láttán ugye annyira sikeres, hogy egy életem, egy szuverenitásom, én lehet megpróbálnék mégis inkább igent mondani Brüsszelnek, aztán lesz ami lesz...
Mini-Minneapolis – Hardy Mihály jegyzete
Mert egy parlamenti választás előtt álló országban mégsem normális, hogy a valamennyire is épeszű szavazóknak nem kínálnak fajsúlyos baloldali vagy liberális alternatívát.
A néző, aki ott sem volt - Szénási Sándor jegyzete
Engem például a Melania nevű jelenségből semmi sem érdekel, és ezzel nem vagyok egyedül.
Maradjunk eszünknél - Kárpáti Iván jegyzete
A történelem pontosan megmutatta már, hogy az erőszak soha nem az utcán kezdődik, hanem a szavakban, a kijelölésben, az uszításban, abban, amikor egyre többen érzik úgy, hogy már nincs mit veszíteniük.
Mennyezet – Józsa Márta jegyzete
Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”
Annyit érünk amennyink nincs - Dési János jegyzete
Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.
Még gombócból is sok – Rózsa Péter jegyzete
Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.
Képregény – Józsa Márta jegyzete
1/09/2024 06:00
| Szerző: Józsa Márta / Klubrádió
| Szerkesztő: Szikora Gábor
"Mi lett volna, ha a felvonuláson az akkumulátorgyár píárosai által megrendelt virágköltemény bámulása mellett a publikum egy része képeket láthatott volna teszem azt a Karmelita előtt tüntető diákokról vagy az ukrajnai menekültekről. Na ugye."
A múlt évszázad eleje óta tanuljuk azt, hogy a fényképnek és a filmnek mekkora társadalomformáló ereje lehet. A politikai elit Sztálintól Hitlerig hamar rájött erre, a fotó és mozi megjelenésével csaknem egyidejűleg ismerkedhettünk meg az udvari fényképészek és filmrendezők fogalmával. A kurzusfilmek kora ma nálunk is virágzik, a magyar történelem, tudomány, irodalom leghaladóbb alakjait is fenyegeti az a veszély, hogy egy zsák pénzért az aktuális hatalmat igazolni szánt figurát faragjon belőle az, akinek ehhez van gyomra.
No de ott van az érem másik oldala is, a kép akkor is hat, ha éppen nem a megrendelőt szolgálja. Vagy ha valami miatt elveszítette propagandajellegét, mondjuk változott a sulykolandó üzenet, vagy kiesett a pikszisből az ábrázolt személy. Közismertek a sztálini képhamisítások: a dicsőséges csoportképekről sorra kasírozták ki az árulónak kikiáltott egykori kommunista hősöket, mindenki tudta, hogy aki hiányzik a tablóról, az golyóval a fejében végezte, esetleg a Gulágon. Szóval a rezsimek nem csak élni tudnak a képekkel, hanem félni is tudnak tőlük.
Itt van például Debrecen, ahol idén, mint hosszú évek óta mindig, a Virágkarnevál társult eseménysorába illeszkedően fel is állították a Magyar Sajtófotó Kiállítást. Majd gyorsan le is szedték, mondván, hogy nagy a tömeg, és veszélyesek lehetnek a biztonságukra a képek. Azon persze lehet tűnődni, hogy hogyan válhat gyilkos eszközzé a magyar valóságot ábrázoló fotó, de valójában igazuk van. Csak feltételezni lehet, hogy volt-e ismeretlen feljelentő vagy a városatyák maguktól óhajtották megelőzni a bajt, de a félelem érthető. Mert mi lett volna, ha a felvonuláson az akkumulátorgyár píárosai által megrendelt virágköltemény bámulása mellett a publikum egy része képeket láthatott volna teszem azt a Karmelita előtt tüntető diákokról vagy az ukrajnai menekültekről. Na ugye. Alaposan belerondított volna az államalapítás emlékezetébe. Így azonban a debreceniek és az oda látogató tízezrek biztonsága a kiállítás lebontása által garantálva vagyon, nem láthat senki semmit, ami nem az őáltala felkent kétharmad szemének kedves. Le lett véve a debreceni Csapó utca járókelőiről a rontás.
Most már csak a bűnben fogant budapestiek ideológiai épségéért retteghetünk. Az történt ugyanis, hogy a csaknem ötven éve minden ősszel nagy sikerrel megrendezett sajtófotó kiállításnak, a World Press Photo-nak alig, és csak az utolsó pillanatban, a NER által az alkalmatlan állandó jelzővel feldíszített fővárosi vezetés segítségével sikerült helyszínt találni. Az állami intézmények a Nemzeti Múzeumtól a Néprajzi Múzeumig elhajtották a szervezőket, ami nem csoda: tavaly a Nemzeti Múzeum igazgatója bukott bele a kiállításba. Hogy idén milyen balhé lesz belőle, azt még nem tudjuk, nyilván valamilyen rendszerazonos. Ne fanyalogjuk, inkább örüljünk annak, hogy az idei legjobb sajtófotókat minden gáncs ellenére mégis láthatjuk majd a Biodómban. Szóval amúgy az állatkertben. Történt mindez 2024-ben, Robert Capa hazájában.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. augusztus 29-i adásában hangzott el. Kiemelt kép: Bánkuti András / Facebook
