Kasztroly – Józsa Márta jegyzete

Jelentem, minden a legnagyobb rendben van, mindenki a szerepe szerint viselkedik ezekben a napokban, a női princípiumok legfőbb kiteljesedése a bejgli, mértékadó oligarchacsaládokban a férjet oda sem engednék a diós és mákos kasztrolyok mellé – nekem is csak, most az ünnep előtti lázban jutott eszembe ez az évtizedek óta nem használt szavunk, jelentése fazék, bödön, edény, tál, lábas, ibrik, lábos. Régi szakácskönyvekben olvasni, hogy végy egy kasztroly lisztet, mondjuk.

Kérdés, kinek mekkora a kasztrolya, gondolom, egyes megmondó politikusi értékítélet szerint akinek kicsi, az annyit is ér. Hogy a nagy mennyit ér, nem tudjuk, azt azonban igen, hogy Raskó György agrárközgazdász minapi jelentése szerint minden idők legdrágább karácsonya lesz az idei, mármint ami az élelmiszerárakat illeti. Szerinte egy 4 tagú magyar család idén decemberben átlagosan 175-180 ezer forintot költ élelmiszerre, ami a jövedelmük közel harminc százalékát teszi ki. Átlagosan, és költ, ennek a képzeletbeli átlagcsaládnak van ugyanis 540 ezer forint átlagjövedelme. Feltételezzük, hogy az átlagcsalád nem kereshet minimálbéren, ugyanis annak nettója idén majdnem 180 ezer, a kétszerese 360.

Szóval ezek a családok jövedelmük felét eszik meg ebben a hónapban, ha netán közmunkások a szülők, akkor a 100 százalékát. Szóval esznek vagy nem, ez a kérdés. Megoldások nyilván mindenütt vannak, tavalyi szaloncukor papírjába becsomagolt diótól kezdve a dubaji csokiig, széles a paletta, elvégre az átlagról beszélünk, ami olyan, hogy ha neked van valamiből kilencvenkilenc és nekem egy, az átlaga egészen pontosan ötven.

Általános statisztikusi vélekedés, hogy a magyar keresetekről pontosabb képet ad a mediánjövedelem. Vagyis az a bér, aminél a munkavállalók fele többet, fele kevesebbet kap kézhez egy hónapban. Így adódik az a helyzet, hogy a statisztikai hivatal által megállapított átlagkeresetnél a magyar munkavállalók 75 százaléka kevesebbet keres. Így még bonyolultabb kiszámítani, kinek mennyi jut a kasztrolyba, és akkor még nem említettük mondjuk a kisnyugdíjasokat, meg a tartós betegeket, meg az alkalmi munkából tengődőket, és mindazokat, akik csak bosszantják a kormányt, ha statisztikával kell dicsekedniük. Igaz, mondjuk nem szégyenlősök a kabinetirodák harsonái, olyan erővel fújnak, amilyennel kell, annyit mondanak be, amennyi jól esik nekik. Az idézett, karácsonyi ételárakról szóló elemzést egy dologban bírálom csak, sokan úgy kommentálták, hogy ebből, mármint hogy nagyon sokaknak karácsonykor sem jut rendes étel az asztalra, nagy botrány lesz. Úgy látom, hogy nemigen lesz.

Maradunk annál a narratívánál, hogy hol a helye az asszonynak, hogy a férfi arra való, hogy legyen, aki beállítsa a talpba a karácsonyfát, és hogy a karácsony a szeretet általános ünnepe, amikor mindenki igyekszik kihozni magából a legjobbat. Sokszor sikerül is, például a MÁV-nál, ahol az igazgató szép szavak mellé egy-egy nyakpántot is kaptak. Később a vállalat pontosított, megírván, hogy a nyakpánt „nem év végi jutalom volt, hanem az integráció jelképe”. És milyen jó, például integrációból igazán elférne kicsit nagyobb darab is a fa alatt. Elvégre tudjuk, kinek mit intézett a kormánya, annyi jut a fa alá.

Akinél pedig üres maradt a kasztroly, maximum annyi reménye maradhat, hogy hátha lesöpör neki néhány bejglimorzsát valamelyik yacht fedélzetéről a keleti szél.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. december 19-i adásában hangzott el.