Kardos András: Korda, Koós és a nagyanyám igazsága

Nekem az anyai nagymamám lényegében gyerekkoromban minden alapkérdésben meghatározó személy volt. Bár most nem róla lesz szó, de meg kell mondanom, hogy a már lakásból kijönni nem tudó Nagyi miatt kezdtem el nézni a műkorcsolyát és a Táncdalfesztivált. De most arról sem akarok beszélni, hogy Vitray elképesztő divatkonferálása a korcsolyázók ruháiról egyszerűen minden telünk szerves részévé vált, ahogyan Oleg Protapopov elképesztően túlméretezett feneke is. Nagyanyám ezt mind nézte, néztem hát én is, halálosan élveztem a kommentárjait az eseményekhez, de ez ennél több volt: rám ragadt egy tőlem fényévekre eső pop és műkorcsolya világ belső látása, ahogyan az egyébként három nyelven olvasó-beszélő Nagyi mindent és mindenkit szamon tartott. Miattam kezdett el focit nézni, érteni a vízilabdát szabályait, úgyhogy a kölcsönösség kamaszkoromban teljes volt: mind a ketten Ambrus Kyritől Albert Flóriánig ettük a tömegkultúrát, nagyanyám például soha nem mulasztotta el Benét gúnyolni a kihagyott helyzetek miatt. (Amúgy majd egész nap komoly zenét hallgatott a Bartókon.)

Ez eddig magánügy is lehetne. Ám maradt egy furcsa örökségem a nagyanyámtól. Miközben állati helyesen ökörködött az Illésék Még fáj minden csók című számán, aközben volt néhány énekes, aki a polgári nagyanyám hetvenöt éves lelkén alapnyomot hagyott. Most csak arról a kettőről fogok beszélni, akik későbbi életem folyamán folyamatosan feladták nekem a leckét: mi túrót szeretek én Korda Györgyben és Koós Jánosban, hiszen Nagyi rég meghalt, ez a popzene vagy mi, amit ők műveltek, hát az meg bizony igen távol maradt tőlem.

Szóval akkor ezt kell most megfejteni.

Induljunk ki abból, amit a minap olvastam Kordáról, de áll ez nálam Kóos Jánosra is:

"Korda nem egy szerepet játszik, hanem saját magát, az ötvenes évek óta. Ő mindenki pajkos nagypapája. Persze, ebben a figyelemben van olykor némi lesajnálás is egyeseknél is, de a tisztelet és a szeretet kölcsönös a közönség és az előadó között." (Székely Levente ifjúságkutató a Mandinernek.)

Az igazán tehetséges emberek úgy játszanak szerepet, hogy a közönség azt képzeli, magát az előadót látja teljes emberi valójában, és a szerep a közönség felé mint az illető természetes lénye(ge) jelenik meg. A tánczenében ez különösen így van, mert azok az irgalmatlan közhelyek, amelyek ezekben a dalokban felcsendülnek, csakis akkor élvezhetők igazán, ha az énekes a közhely igazságát mint a sajátját képes előadni. Ez baromi nehéz, ugyanis a "kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál" csak akkor működik a tömegeknél is, ha az előadó képes ezt a közhelyorgiát vagy distanciáltan, kacsintva előadni, és akkor ez a szerep, ilyen volt Koós, vagy édes-bús dalaiban magához hasonítja a szerelem közhelybombáját, mint Korda. Nagyon érdekes, hogy a rendszerváltás után, a kádárizmus "táncdalizmusának" eme két zászlóshajója, szemben jó néhány kollegájukkal, meg tudtak maradni a saját tehetségük keretei között, nem érezték azt, hogy hirtelen meg kellene találni antikommunista népi gyökereiket. Koósnak a Fradi és Hofi jelentett egy plusz aurát, és igaz volt: "nem vagyok teljesen örült." Valóban nem volt az.

Korda azzal, hogy egybeforrt Balázs Klárival, meg azzal is, hogy "all in" speaker lett kártyázás ügyben a giccsig fokozta a szerepet, de érdekes módon a szerepgiccs át tudott váltani szeretetgiccsbe, amit jól lehet látni a Sziget Korda sikereiben.

Nagyon vékony a jég: sokan bóklásztak a giccs és a valódi szerep énekesi határmezsgyéjén, mondjuk Aradszky Lászlótól Mary Zsuzsin át Harangozó Teriig. A határ ott van, mondom én a laikus és dilettáns hajdani Táncdalfesztivál kukkoló, hogy a ménykű nagy banális közhelyek egyéniséget kapnak-e előadónak, vagy csak sima táncdalséma búg át a tévén, minden egyéniség, minden belsőválás, azaz: minden igazi tehetség nélkül.

Szándékosan nem beszélek azokról a popénekesekről, akik hirtelen felfedezték magukban, mint Nagy Feró és Demjén Rózsi, azokat a belső késztetéseket, melyek őket a mostani diktatúra kebelére hajtotta. De azért érdemes megnézni mekkora különbség van Tóth Gabi és a nővére, Tóth Vera között. Az előbbi egy silány és gyáva szerepet alakít, az utóbbi pedig veretes tehetséggel maradt önazonos.

Korda és Koós teljesítménye annál figyelemre méltóbb, mert sokan lekezelték őket, sokan a tömegkultúra átlagába szorították mindkettőjüket, de ők nem mentek bele a rendszerváltás utáni átöltözésbe. Maradtak kik voltak, az egyikük ironikus, belsőleg distanciált, jó humorú nőimádó Fradidrukker, a másikuk pedig lírai, édeskés, "Klárikázó", remekhangú mindenki kedvence.

Mindezt azért írtam, mert a Goethét és Schillert eredetiben olvasó nagyanyám mindkettőt megkülönböztetetten szerette, s noha ő 1978-ban meghalt, 45 évvel a halála után egyszer már le kellett írnom: Nagyi, ebben is igazad volt.

 

Korda György

Fotó: Pálinkás János