
Gábor György: Hurrá, eltaláltuk!
Egyes egyházi vezetők úgy járnak-kelnek, forgolódnak a párt- és állami vezetők társaságában, mint az 1950-es évek kommunista rendszere által életre keltett szép emlékezetű békepapság intézményének harcos egyházi aktivistái, erre a célra kiszemelt és jól teljesítő papok, lelkészek, rabbik.

Rényi András: Rendhagyó nekrológ
A Szabadság-klub politikai publicisztikáknak, nem nekrológoknak fenntartott rovat. De talán nem blaszfémia, ha a halálhírrel mégis itt és így hozakodom elől – mert az elhunyt iránt érzett tiszteletem oka bizony nem független e rovat szellemétől.

Arató András: Ki a diplomata?
Hazánkban az életszínvonal tovább emelkedik. Elkészült a tihanyi mintagazdaság, ahol jól látható, hova jutott a munkásosztállyal szövetséges parasztság. További fejlesztésre persze lenne mód, ugyanis egyelőre a Nemzet Jachtja nem tud közvetlenül a téesz-épület mellett kikötni. És az imperialisták sem alszanak, megtagadták a vízumot jeles hazánkfiától, aki fontos küldetésben vállalhatna részt, ha eljutna a tetthelyre. Elmondaná az Appalache- és a Sziklás-hegység között lakóknak, amit a műveltebbje magától a miniszterelnöktől már jó ideje tud: a világot Donald Trump hivatott megmenteni.

Csillag István: A korbácsfonó
A tengerkorbácsolás meg folytatódhat tovább, hiszen a jó nép – ha már nem fussa kenyérre – kajolja a demagógiát, a koncra váró oligarchák meg előre örülnek, ha néhány multi ennyi szakszerűtlenség után bedobná a törölközőt és ők – a főnök jóváhagyásával – megvásárolhatnák (szarért-húgyért) üzleteiket.

Arató A.: Novák Katalin felnőtt a feladathoz
Gondolatainak szárnyalása megközelíti, talán meghaladja a Nemzet Fürkészéét is, máshoz meg nem hasonlítjuk, mert el akarjuk kerülni a szentség- és felségsértés gyarló bűnét. Államfőnőnk nem elégedett meg azzal, hogy egy pontot kanyarítson a 12 már meglévő elé (amelyikben sajtószabadságról, Unióról és egyéb zavaros és liberális eltévelyedések delirálnak), hanem megalkotott egy komplett, vadonatúj tucatos művet, a magyar családok 12 pontját.

Gábor György: Újév előtt, elmúlt éveink után
E sorok írója nem mondana igazat, ha reménytelinek próbálná láttatná a helyzetet, de tisztességtelen volna, ha a fentiek ellenére nem kívánna mindenkinek, akit csak megillet, mézédes újévet! Sáná tová umetuká!

Arató A.: Életeteket, véreteket, adótokat
Reptér nélkül nincs teljes élet! A mostani kiszolgáltatott helyzetet meg kell változtatni, hiszen ha a nyugati tulajdonos egyszercsak úgy dönt, összecsomagolja és hazaviszi a Liszt Ferencet, itt maradunk rapszódia nélkül, a repülők meg éppúgy nem tudnak leszállni, mint kócsag a magyar tenger lebetonozott partján. És még olcsó is, pusztán két atomblokk negyven százalékába kerül. Ráadásul megvehetjük a saját pénzünkből, annak ellenére, hogy az állampolgár adójának mértéke folyamatosan csökken: míg pár éve egy átlagkereső havonta 25 kiló paradicsommal járult a nemzet kasszájához, ez most már alig 10 kiló.

Arató András: Sci-fi, kabaré, tragikomédia? – hírek özöne
"Nehéz átlátni, miként tud valami egyre gyakrabban, továbbá újra és újra kiderülni, annak ellenére, hogy egy-két "újra és újra" tapasztalata már a hátunk mögött van." – Arató András a hét híreit sózza-borsozza és tálalja.
Kardos András: Korda, Koós és a nagyanyám igazsága
16/03/2023 19:29
| Szerző: Kardos András
Korda és Koós teljesítménye annál figyelemre méltóbb, mert sokan lekezelték őket, sokan a tömegkultúra átlagába szorították mindkettőjüket, de ők nem mentek bele a rendszerváltás utáni átöltözésbe. Maradtak kik voltak, az egyikük ironikus, belsőleg distanciált, jó humorú nőimádó Fradidrukker, a másikuk pedig lírai, édeskés, "Klárikázó", remekhangú mindenki kedvence.
Nekem az anyai nagymamám lényegében gyerekkoromban minden alapkérdésben meghatározó személy volt. Bár most nem róla lesz szó, de meg kell mondanom, hogy a már lakásból kijönni nem tudó Nagyi miatt kezdtem el nézni a műkorcsolyát és a Táncdalfesztivált. De most arról sem akarok beszélni, hogy Vitray elképesztő divatkonferálása a korcsolyázók ruháiról egyszerűen minden telünk szerves részévé vált, ahogyan Oleg Protapopov elképesztően túlméretezett feneke is. Nagyanyám ezt mind nézte, néztem hát én is, halálosan élveztem a kommentárjait az eseményekhez, de ez ennél több volt: rám ragadt egy tőlem fényévekre eső pop és műkorcsolya világ belső látása, ahogyan az egyébként három nyelven olvasó-beszélő Nagyi mindent és mindenkit szamon tartott. Miattam kezdett el focit nézni, érteni a vízilabdát szabályait, úgyhogy a kölcsönösség kamaszkoromban teljes volt: mind a ketten Ambrus Kyritől Albert Flóriánig ettük a tömegkultúrát, nagyanyám például soha nem mulasztotta el Benét gúnyolni a kihagyott helyzetek miatt. (Amúgy majd egész nap komoly zenét hallgatott a Bartókon.)
Ez eddig magánügy is lehetne. Ám maradt egy furcsa örökségem a nagyanyámtól. Miközben állati helyesen ökörködött az Illésék Még fáj minden csók című számán, aközben volt néhány énekes, aki a polgári nagyanyám hetvenöt éves lelkén alapnyomot hagyott. Most csak arról a kettőről fogok beszélni, akik későbbi életem folyamán folyamatosan feladták nekem a leckét: mi túrót szeretek én Korda Györgyben és Koós Jánosban, hiszen Nagyi rég meghalt, ez a popzene vagy mi, amit ők műveltek, hát az meg bizony igen távol maradt tőlem.
Szóval akkor ezt kell most megfejteni.
Induljunk ki abból, amit a minap olvastam Kordáról, de áll ez nálam Kóos Jánosra is:
"Korda nem egy szerepet játszik, hanem saját magát, az ötvenes évek óta. Ő mindenki pajkos nagypapája. Persze, ebben a figyelemben van olykor némi lesajnálás is egyeseknél is, de a tisztelet és a szeretet kölcsönös a közönség és az előadó között." (Székely Levente ifjúságkutató a Mandinernek.)
Az igazán tehetséges emberek úgy játszanak szerepet, hogy a közönség azt képzeli, magát az előadót látja teljes emberi valójában, és a szerep a közönség felé mint az illető természetes lénye(ge) jelenik meg. A tánczenében ez különösen így van, mert azok az irgalmatlan közhelyek, amelyek ezekben a dalokban felcsendülnek, csakis akkor élvezhetők igazán, ha az énekes a közhely igazságát mint a sajátját képes előadni. Ez baromi nehéz, ugyanis a "kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál" csak akkor működik a tömegeknél is, ha az előadó képes ezt a közhelyorgiát vagy distanciáltan, kacsintva előadni, és akkor ez a szerep, ilyen volt Koós, vagy édes-bús dalaiban magához hasonítja a szerelem közhelybombáját, mint Korda. Nagyon érdekes, hogy a rendszerváltás után, a kádárizmus "táncdalizmusának" eme két zászlóshajója, szemben jó néhány kollegájukkal, meg tudtak maradni a saját tehetségük keretei között, nem érezték azt, hogy hirtelen meg kellene találni antikommunista népi gyökereiket. Koósnak a Fradi és Hofi jelentett egy plusz aurát, és igaz volt: "nem vagyok teljesen örült." Valóban nem volt az.
Korda azzal, hogy egybeforrt Balázs Klárival, meg azzal is, hogy "all in" speaker lett kártyázás ügyben a giccsig fokozta a szerepet, de érdekes módon a szerepgiccs át tudott váltani szeretetgiccsbe, amit jól lehet látni a Sziget Korda sikereiben.
Nagyon vékony a jég: sokan bóklásztak a giccs és a valódi szerep énekesi határmezsgyéjén, mondjuk Aradszky Lászlótól Mary Zsuzsin át Harangozó Teriig. A határ ott van, mondom én a laikus és dilettáns hajdani Táncdalfesztivál kukkoló, hogy a ménykű nagy banális közhelyek egyéniséget kapnak-e előadónak, vagy csak sima táncdalséma búg át a tévén, minden egyéniség, minden belsőválás, azaz: minden igazi tehetség nélkül.
Szándékosan nem beszélek azokról a popénekesekről, akik hirtelen felfedezték magukban, mint Nagy Feró és Demjén Rózsi, azokat a belső késztetéseket, melyek őket a mostani diktatúra kebelére hajtotta. De azért érdemes megnézni mekkora különbség van Tóth Gabi és a nővére, Tóth Vera között. Az előbbi egy silány és gyáva szerepet alakít, az utóbbi pedig veretes tehetséggel maradt önazonos.
Korda és Koós teljesítménye annál figyelemre méltóbb, mert sokan lekezelték őket, sokan a tömegkultúra átlagába szorították mindkettőjüket, de ők nem mentek bele a rendszerváltás utáni átöltözésbe. Maradtak kik voltak, az egyikük ironikus, belsőleg distanciált, jó humorú nőimádó Fradidrukker, a másikuk pedig lírai, édeskés, "Klárikázó", remekhangú mindenki kedvence.
Mindezt azért írtam, mert a Goethét és Schillert eredetiben olvasó nagyanyám mindkettőt megkülönböztetetten szerette, s noha ő 1978-ban meghalt, 45 évvel a halála után egyszer már le kellett írnom: Nagyi, ebben is igazad volt.
