
Arató András: Na, PIM neki! Vagyis PZT meg TTT
Egységes lesz a honi kultúra képe, szilárdan nemzeti. A demeteri kéz mutató ujja irányt ad a coca-cola mámortól fertőzött egykori Ifjúsági Park helyenként nyakkendőt sem viselő, liberális eszmékkel megfertőzött néhai közönségének. (Ma ugyanott évet értékel a nemzet krémje). Mert ha nem lépünk fel időben, ezek a fiatalok elébb csak rollingstones-osan rángatóznak, később partinagyot olvasnak, és alföldy színházakba járnak.

Kukorelly Endre: A-nak B-től
"Az ironikus attitűd és mosolygás csak a reflektálatlanul gyűlölködőkre vonatkozik. Mindenen nem mosolygok: ha reflektált gyűlölködés tapasztalok, lefagy rólam. Baszottul nem nézek távolba elnézően, semmi geciséget nem nézek el."Kukorelly Endre válasza Kardos András "Kerteljük műveinket"? című publicisztikájára.

Gábor György: Ősmagyar mitológia
Balgák a fideszes alapítványok átváltozó művészei. Elhiszik, hogy kinevezésük örök életet biztosít számukra.

Kardos András: Kertész Imre szörnyűséges jegyzete
Ordas hazugság, hogy a Demokratikus Ellenzék a szocialista rendszer része volt.

Arató András: Antirasszista díjam margójára
Nem vitatom az érdemeimet, de mégis, hogyan kerülök én ebbe a helyzetbe, mit követtem el?

Vásárhelyi Mária: Boldogság, gyere haza!
Hogyan is lehetne boldog a többség egy olyan országban, amely folyamatosan a kormány által szított félelemben él, ahol lassan egy évtizede veszélyhelyzetet imitál a hatalom. Ahol a társadalomi csoportok tagjai között a legerősebb kohéziós erő a többi társadalmi csoport iránti gyűlölet.

Kardos András: A "hit" átváltozó művésze és talpnyalonca
Bencsik diktatúraszolgáló egyed kétségkívül magyar ember, ezért nagyon megnyugtató, hogy ugyan jó mélyen eldugva, de benne is lakozik egy darab Petőfi. El sem merem képzelni, hogy ez az ember még mely diktátorok igazhitű talpnyalonca lenne, ha netán mégsem lakoznék benne az az icipici Petőfi.
Kardos András: Korda, Koós és a nagyanyám igazsága
16/03/2023 19:29
| Szerző: Kardos András
Korda és Koós teljesítménye annál figyelemre méltóbb, mert sokan lekezelték őket, sokan a tömegkultúra átlagába szorították mindkettőjüket, de ők nem mentek bele a rendszerváltás utáni átöltözésbe. Maradtak kik voltak, az egyikük ironikus, belsőleg distanciált, jó humorú nőimádó Fradidrukker, a másikuk pedig lírai, édeskés, "Klárikázó", remekhangú mindenki kedvence.
Nekem az anyai nagymamám lényegében gyerekkoromban minden alapkérdésben meghatározó személy volt. Bár most nem róla lesz szó, de meg kell mondanom, hogy a már lakásból kijönni nem tudó Nagyi miatt kezdtem el nézni a műkorcsolyát és a Táncdalfesztivált. De most arról sem akarok beszélni, hogy Vitray elképesztő divatkonferálása a korcsolyázók ruháiról egyszerűen minden telünk szerves részévé vált, ahogyan Oleg Protapopov elképesztően túlméretezett feneke is. Nagyanyám ezt mind nézte, néztem hát én is, halálosan élveztem a kommentárjait az eseményekhez, de ez ennél több volt: rám ragadt egy tőlem fényévekre eső pop és műkorcsolya világ belső látása, ahogyan az egyébként három nyelven olvasó-beszélő Nagyi mindent és mindenkit szamon tartott. Miattam kezdett el focit nézni, érteni a vízilabdát szabályait, úgyhogy a kölcsönösség kamaszkoromban teljes volt: mind a ketten Ambrus Kyritől Albert Flóriánig ettük a tömegkultúrát, nagyanyám például soha nem mulasztotta el Benét gúnyolni a kihagyott helyzetek miatt. (Amúgy majd egész nap komoly zenét hallgatott a Bartókon.)
Ez eddig magánügy is lehetne. Ám maradt egy furcsa örökségem a nagyanyámtól. Miközben állati helyesen ökörködött az Illésék Még fáj minden csók című számán, aközben volt néhány énekes, aki a polgári nagyanyám hetvenöt éves lelkén alapnyomot hagyott. Most csak arról a kettőről fogok beszélni, akik későbbi életem folyamán folyamatosan feladták nekem a leckét: mi túrót szeretek én Korda Györgyben és Koós Jánosban, hiszen Nagyi rég meghalt, ez a popzene vagy mi, amit ők műveltek, hát az meg bizony igen távol maradt tőlem.
Szóval akkor ezt kell most megfejteni.
Induljunk ki abból, amit a minap olvastam Kordáról, de áll ez nálam Kóos Jánosra is:
"Korda nem egy szerepet játszik, hanem saját magát, az ötvenes évek óta. Ő mindenki pajkos nagypapája. Persze, ebben a figyelemben van olykor némi lesajnálás is egyeseknél is, de a tisztelet és a szeretet kölcsönös a közönség és az előadó között." (Székely Levente ifjúságkutató a Mandinernek.)
Az igazán tehetséges emberek úgy játszanak szerepet, hogy a közönség azt képzeli, magát az előadót látja teljes emberi valójában, és a szerep a közönség felé mint az illető természetes lénye(ge) jelenik meg. A tánczenében ez különösen így van, mert azok az irgalmatlan közhelyek, amelyek ezekben a dalokban felcsendülnek, csakis akkor élvezhetők igazán, ha az énekes a közhely igazságát mint a sajátját képes előadni. Ez baromi nehéz, ugyanis a "kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál" csak akkor működik a tömegeknél is, ha az előadó képes ezt a közhelyorgiát vagy distanciáltan, kacsintva előadni, és akkor ez a szerep, ilyen volt Koós, vagy édes-bús dalaiban magához hasonítja a szerelem közhelybombáját, mint Korda. Nagyon érdekes, hogy a rendszerváltás után, a kádárizmus "táncdalizmusának" eme két zászlóshajója, szemben jó néhány kollegájukkal, meg tudtak maradni a saját tehetségük keretei között, nem érezték azt, hogy hirtelen meg kellene találni antikommunista népi gyökereiket. Koósnak a Fradi és Hofi jelentett egy plusz aurát, és igaz volt: "nem vagyok teljesen örült." Valóban nem volt az.
Korda azzal, hogy egybeforrt Balázs Klárival, meg azzal is, hogy "all in" speaker lett kártyázás ügyben a giccsig fokozta a szerepet, de érdekes módon a szerepgiccs át tudott váltani szeretetgiccsbe, amit jól lehet látni a Sziget Korda sikereiben.
Nagyon vékony a jég: sokan bóklásztak a giccs és a valódi szerep énekesi határmezsgyéjén, mondjuk Aradszky Lászlótól Mary Zsuzsin át Harangozó Teriig. A határ ott van, mondom én a laikus és dilettáns hajdani Táncdalfesztivál kukkoló, hogy a ménykű nagy banális közhelyek egyéniséget kapnak-e előadónak, vagy csak sima táncdalséma búg át a tévén, minden egyéniség, minden belsőválás, azaz: minden igazi tehetség nélkül.
Szándékosan nem beszélek azokról a popénekesekről, akik hirtelen felfedezték magukban, mint Nagy Feró és Demjén Rózsi, azokat a belső késztetéseket, melyek őket a mostani diktatúra kebelére hajtotta. De azért érdemes megnézni mekkora különbség van Tóth Gabi és a nővére, Tóth Vera között. Az előbbi egy silány és gyáva szerepet alakít, az utóbbi pedig veretes tehetséggel maradt önazonos.
Korda és Koós teljesítménye annál figyelemre méltóbb, mert sokan lekezelték őket, sokan a tömegkultúra átlagába szorították mindkettőjüket, de ők nem mentek bele a rendszerváltás utáni átöltözésbe. Maradtak kik voltak, az egyikük ironikus, belsőleg distanciált, jó humorú nőimádó Fradidrukker, a másikuk pedig lírai, édeskés, "Klárikázó", remekhangú mindenki kedvence.
Mindezt azért írtam, mert a Goethét és Schillert eredetiben olvasó nagyanyám mindkettőt megkülönböztetetten szerette, s noha ő 1978-ban meghalt, 45 évvel a halála után egyszer már le kellett írnom: Nagyi, ebben is igazad volt.
