Jeszenszky Géza: Zsákutcás magyar külpolitika

Nagyon szomorú, sőt érthetetlen, hogy Magyarország kormánya szembefordult az 1989/90-es rendszerváltozás elveivel és céljaival. Most csak a külpolitikáról szólva, annak három gerince volt. Az első, az alap: szakítás a reánk erőltetett, antidemokratikus keleti politikai, katonai és gazdasági rendszerrel, „visszatérni” Európához, bekapcsolódni a minden tekintetben vonzó euroatlanti integrációba. A Naprendszerben csak egy Nap van, de a politikában létezik két- sőt többpólusú világ. A hidegháborúban – nem önhibánkból – a rossz, végül csődbe jutó és elbukó keleti tömb részei voltunk. 1990 után jó politikával a világ gazdaságilag és katonailag legerősebb két csoportja, a NATO és az Európai Unió tagjai lettünk. Jó okkal választották ezt az utat szomszédjaink, a kommunista blokkban valamennyi sorstársunk. Ez rossz választás, zsákutca lett volna? Jobb út visszatérni a keleti despotizmushoz, Oroszország és Kína barátságához? Az elnyomáson alapuló belpolitikához és a szuverén államokat katonailag fenyegető, sőt – mint Ukrajna esetén látjuk – megtámadó blokkhoz?

A Nyugat – létező, sőt növekvő – hibáival együtt ezerszáz éve a mi világunk. Ahogy eddig is, a jövőben is képes az önkorrekcióra. Oroszország és Kína felülkerekedése a szabad világon nagyon nem kívánatos, de nem is valószínűsíthető. A keleti orientáció veszedelmekkel teli zsákutca.

Az Antall-kormány által meghirdetett és a következő kormányok által is követett másik két külpolitikai cél szorosan összefügg, egymástól elválaszthatatlan: jó, lehetőleg baráti viszony mindenekelőtt a szomszédos országokkal, de nem az azokban élő magyar kisebbség feje fölött, ügyükről megfeledkezve. Ha azt akarjuk, hogy a nemzeti kisebbségben élő magyarok nemzetközi konvenciókban és szerződésekben lefektetett jogai érvényesüljenek, legyen biztos jövőjük szülőföldjükön, akkor ez elsősorban az ottani kormányokon múlik. Alapvető, hogy a többségi nemzet erőforrásnak, értéknek tekintse kisebbségeit, ne pedig veszélyforrásnak, belső ellenségnek. Az adott magyar kisebbségek a maguk részéről minden megtesznek ennek érdekében: mentesek a felelőtlen szélsőségektől, radikalizmustól, a kormányok tagjaként (sőt Szlovákiában ma kormányfőt, Romániában korábban miniszterelnök-helyettest adva) bizonyítják, hogy nemcsak saját magyar közösségük, de az egész ország, a többségi nemzet érdekeit is képviselik. A magyar kisebbségek iránti bizalom erősítése, garanciája a budapesti kormányok kezében van. Engem ma, csakúgy mint miniszterként jó harminc éve, a következő elv vezérel: kinyújtott kéz a szomszéd nemzetek felé, és ölelő kar a magyar kisebbségek irányában.

A bálványosi, majd tusnádfürdői nyári egyetem – amelyen korábban magam is több ízben részt vettem – a fenti elv jegyében jött létre: szóértés, bizalomépítés az anyaországi és erdélyi magyarság, valamint a románság között. Román politikusok meghívottként részt vettek ezeken, sőt egy ízben a román államelnök is. Hol vagyunk ma ettől? Bármit is tartalmazott a magyar miniszterelnöknek a beszéde előtt átadott román üzenet (kérés, javaslat?), nem volt célszerű azon gúnyolódni, különösen azután nem, hogy az előző napon Orbán Ciolacu kormányfő ebédvendége volt. Ez jó alkalom lett volna a bizalomépítésre, a közös érdekek egyeztetésére, vagy akár a vitás ügyek megbeszélésére. Ráadásul ma Románia egyre fontosabb szerepet tölt be abban a szövetségi rendszerben, amelynek mi is tagjai vagyunk, a magyar párt, az RMDSZ pedig nehéz helyzetben küzd, hogy megmaradjon a bukaresti parlamentben az erdélyi magyarság képviselete.

Csehország a V4 gazdaságilag legerősebb tagja, nincs érdemi ellentéte Magyarországgal. A magyar miniszterelnök megvádolta azzal, hogy „átállt” a mélyülő európai integráció oldalára. Nem inkább Magyarországot lehet gyanúsítani, nemcsak Prágában, hanem az összes európai fővárosban, hogy átállt Oroszország és az új, emelkedő Nap, Kína oldalára? Szlovákiát sem szabadna piszkálni, könnyen félremagyarázható kifejezésekkel ingerelni a az e hétvégi választások előtt, amikor a korábbi 10 százalékos magyar parlamenti képviseletet éppen a délről érkező hírek és propaganda, a magyar kormány politikája szoríthatja a választási küszöb alá. Vagy jó lenne, ha az a Fico alakíthatna kormányt Szlovákiában, aki 2010 körül élen járt a magyarellenességben és a magyar honosítási törvény, a kettős állampolgárság elhárítására külön törvényt szavaztatott meg a pozsonyi parlamenttel?

Néha attól tartok, hogy a mai magyar külpolitika célja bennragadni a zsákutcában, végképp összeveszni valamennyi demokratikus szomszédunkkal, euroatlanti szövetségesünkkel. Az elszigeteltséget nemhogy ellensúlyozná, de különösen veszélyessé teszi az Oroszországgal és Kínával ápolt rendkívül szívélyes viszony. Amikor a mostani tusnádfürdői tábor megnyitóján Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke hangot adott aggodalmának, nehogy ismét a történelem vesztes oldalán találjuk magunkat, Kálnoky Boris, a Matthias Corvinus Collegium médiaiskolájának Németországból érkezett vezetője azzal válaszolt, hogy még nem tudni, ki lesz a világpolitikai rivalizálás vesztese. Mi magyarok, melyik oldalnak drukkoljunk?

Az írás eredetileg a gulyasagyumedia.hu oldalán jelent meg.