Európa és én – Selmeci János jegyzete
Nekem Európa egy boldog összenézés, amikor felszállunk a repülőre, a külföldön hallott magyar szavak, az élmény, hogy szívesen látnak minket a szicíliai kocsmától a bécsi kávézóig mindenhol, látni, hogy azért máshol sem Kánaán az élet, és ez aztán tényleg közös bennünk, ahogy a külföldre szakadt barátok és családtagok is, akik hálisten nem vesznek el, hazajönnek, elmegyünk hozzájuk, tanulunk a sorsukból, és persze azokéból is, akiknek Európa még az olcsó fapadossal is messze van.
Alkotmányos demagógia – Hardy Mihály jegyzete
Unalomig ismétlik: "no war, no gender, no migration." Faék egyszerűségű rémisztgetés, de a jelek szerint bizonyos emberekre mégis hatása van. Különösen most, a választási kampányban pörgetik ezerrel. Akármennyibe is kerül, pénz nem számít. Dől a kormányzati megrendelés a Facebook-os és Youtube-os Fidesz-kampányvideók sugárzásáért.
A nagy pénztárca – Rózsa Péter jegyzete
Az egyik legnagyobb hiba, hogy az elmúlt húsz évben a kormányok mindegyike szinte kizárólag az anyagi előnyök szempontjából értelmezte az európai uniós tagságot. Ezt a Fidesz-kormány azzal fejelte meg, hogy végtelenül lebutított, primitív kommunikációval rohanta le a lakosságot, ennek következtében jelentős tömegek számára az EU nem jelent mást, mint egy nagy pénztárcát, s ezzel egyidőben Magyarország ellenségét.
Magyar Péter megette az ellenzéki tortát – Kárpáti Iván jegyzete
Tömegek akarják leváltani az ellenzéket Orbánnal együtt, kár ezt tagadni. Hogy mennyire lehet közvéleményt szondázni ilyen viharban, az persze más kérdés. Szerencsére két hónap múlva világos számokat kapunk.
Az “ellenségeskedés ördöge” – Dési János jegyzete
Fejtő Ferenc bölcs ember volt, és elég jól ismerhette az “ellenségeskedés ördögét” – nemhiába óvott ettől. Arra azonban ő sem számított, hogy az ördög ezúttal megint piros-fehér-zöld mackóruhát húz magára, időnként Louis Vuitton kiszerelésben – és innen indul az európai értékek elleni támadásra.
Game over - Józsa Márta jegyzete
Győzelmi jelentés következik. Magyarország, vagy a kormánya, vagy leginkább a miniszterelnök személyesen legyőzte a szegénységet.
Cifraszűr és alibibeszédek – Neuman Gábor jegyzete
Véletlenül a köztévé egyik csatornáját néztem, elbambultam. A Hungarikum Díjátadó Gála ment, Navracsics Tibor állt a színpadon. Olyan volt az egész, mintha a '70-es évek valamelyik május elsejéjén ünnepi beszédet mondott volna Korom elvtárs, vagy Berecz elvtárs...
Szegény éhes magyar választó lakomája
És akkor jött Magyar Péter, aki eddig nem volt rajta az étlapon, bár nem tűnik tökéletesen finomnak, és félelmetesen hasonlít is az egyik korábbi főételre, de a reménytelenül éhes ellenzéki választóknak, akikkel már tényleg minden rosszat megetettek, most reményt ad arra, hogy legalább egy kicsit jól lehet lakni.
Fel, fel a magasba – Szénási Sándor jegyzete
13/03/2024 18:04
| Szerző: Szénási Sándor
A nemzet boldog csak a magasban lesz, ehhez azonban az ige kimondásán túl valami fizikai kapaszkodó is kell, nehogy a történelem dühödt szele elfújja, alásodorja az egész társaságot, pont oda, ahonnan feljebb kívánkozott. Erre pedig nincs jobb megoldás egy kilátónál, másképpen fogalmazva lombkoronasétánynál, amelyen állva a magyar a fák, madarak, és vadorzók fölött közel lehet a tiszta éghez, elméje kitisztul, lelke békére talál. Már ha.
Én sokáig nem tudtam, mi ütött ebbe az országba, hogy egy ideje minden jövőbe vetett hitét kilátósétányokra alapozza, mióta azonban újfent elolvastam Illyés egy versét, mindent értek. Természetesen a „haza a magasban” koncepciójáról van szó.
A lényeg az, hogy a költő verset, múltat, álmot, tájélményt, egy nemzet titkait menekítené el a lehangoló valóság elől, és persze búvóhelyül nem egy barlang mélyét választja, hiszen nem eltemetkezni akar, épp fordítva. Az irány csakis felfelé mutathat, a mindig nyitott, és változásra mindig hajlamos égbolt felé, ahol tehát az igazi haza úgy terülhet szét a maga csillogó tündérvalóságában, ahogy sehogy másképpen és sehol máshol.
Varázsszó persze kell hozzá, pontosabban a szezámot nyitó mágikus poétanév, ahogy az hozzánk illik. Így írja ezt Illyés:
„Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.”
Később Berzsenyi is előkerül, de őt most hagyjuk. Így is tiszta a képlet.
A nemzet boldog csak a magasban lesz, ehhez azonban az ige kimondásán túl valami fizikai kapaszkodó is kell, nehogy a történelem dühödt szele elfújja, alásodorja az egész társaságot, pont oda, ahonnan feljebb kívánkozott. Erre pedig nincs jobb megoldás egy kilátónál, másképpen fogalmazva lombkoronasétánynál, amelyen állva a magyar a fák, madarak, és vadorzók fölött közel lehet a tiszta éghez, elméje kitisztul, lelke békére talál. Már ha.
Turán átka azonban nem alszik.
Csak nemrég jött a hír, hogy az Integritás Hatóság szerint az 1,6 milliárdos keretösszegből épült sétányok többségére az összejátszás gyanúja, szabálytalan pályázatok, értékelésre alkalmatlan mérőszámok, versenykorlátozás, költségvetési csalás terhe nehezedik.
Fájdalom kimondani, de lopás és csalás, amerre nézünk, ráadásul a sétányok zöme sok mindenre alkalmas, a világ fölötti levitációra azonban a legkevésbé. A vizsgált példányok között akad például két darab másfél-két méter magas sétány, három darab négyméteres, egy negyven centis, illetve két darab másfél méter magas kilátó, valamint teljesen lombtalan lombkoronasétány is. A haza, úgy tűnik, továbbra is itt van velünk az alacsonyban.
Mert tessék, itt van egy újabb lehangoló példa, amire Hadházy Ákos bukkant a Tihany melletti Örvényesen, ahol a sétány egy stégbe oltódik, amely gyönyörű kilátást, a mocsári csorbóka élőhelyének tiszteletben tartását, valamint a lakosság életminőségének robbanásszerű javulását ígéri.
Mindezt potom 217 millióért, amit már ki is fizettek, bár a projekt még nincs kész, viszont a nádas egy részét már kiirtották, de hát lehet, hogy a csorbóka ott nem lakik, akkor meg minek azok a zörgő szárak. Nem is ez a baj.
A baj az, hogy a sétány mindössze ötven centiméter magas, ami, ha pozitívan közelítünk, persze azt jelenti, hogy ha rálépünk, Tihanyt ugyan nem látjuk jobban, ám pont fél méterrel kerülünk közelebb a magasban lebegő hazához, és a mai világban már az is valami.
Az örök huhogók azonban tudni vélik, hogy Illyés szelleme egy ideje ott tanyázik, és komoran ugrál le-föl a sétánynál, majd amikor megérti, hogy az ötven centiből soha nem lesz hatvan, akárhányszor dörmögi is Petőfi nevét, szemével lassan és búsan egy távoli barlang ígéretes bejáratát keresi.
Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2024. március 13-i adásában hangzott el. Kiemelt kép: Hadházy Ákos / Facebook