Das Kapital – Szénási Sándor jegyzete

Nagyon érdekes bejelentést tett a Nemzeti Színház, eszerint a jövő év májusában Vidnyánszky Attila rendezésében bemutatják a Tőkét. Igen, Marx Károlyét.

A rendező azt nyilatkozta, hogy az alkotás drámai potenciálja már beregszászi évei óta foglalkoztatja, idézem: „ A pénz, a tőke, vagy az osztályharc csupa olyan fogalom, ami megszemélyesítve egy egész életünket meghatározó drámát ír le”. Az is kiderült, hogy műfaja bohózati elemekkel átszőtt haláltánc lesz, amelynek keretében kiderül – a Nemzeti színlapja alapján – , hogy „súlyos félreértések okán hogyan jött létre egy testet és lelket megnyomorító ideológia, valamint, hogy miért nem tudunk szabadulni ettől a vallásellenességgel átszőtt gondolkodásmódtól.”

Mármost korábban, amikor V.A ötlete napvilágra került, a jobboldal valóságos sokkot kapott, hogy miért, nem világos. A Kommunizmuskutató Intézet igazgatója mindenesetre felháborítónak tartotta, hogy a mű, ami lényegében egy, a polgárok fejéhez röpített lövedék, drámai potenciált jelenthet: az ilyen, Marx iránti lelkesedés pont annyira veszélyes, mintha V.A. náci irodalmat akarna színpadra állítani. A Magyar Nemzet pedig azt ajánlotta ironikusan, hogy a következő darab legyen mondjuk Lenintől A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban.

A reakciókból az derül, ki, hogy a már- már kommunistasággal meggyanúsított rendező rendszerhűsége és ideológiai elkötelezettsége pár röpke vád nyomán egy pillanat alatt omlott össze, ami persze teljes félreértés, ezért is írja a színlap, hogy nyugi, az előadás haláltánc lesz a javából. Teljes leleplezés, hogy világosan fogalmazzunk.

Ami a műfajt illeti, utalhatunk arra, hogy bár ideologikus, közgazdaságtani, illetve politikai utópiákkal foglalkozó adaptációk ritkán kerültek hazai színpadra, ha egyáltalán, de a hagyományos színpadi daraboktól eltérő kísérletek igenis voltak. Kazimir Károly sorozatára gondolunk, aki egyebek mellett a Kalevalát, a Ramajánát, a Gilgamest, vagy épp a Karagözt rendezte meg, hogy Vidnyánszkyt idézzük: abszolút megszemélyesítve.

De van egy másik tradíció is. A szovjet Krokogyil vicclap nyomán a korai Ludas Matyi vicclap már belekezdett a kapitalizmus szellemének képi megidézésébe: a pókhasú, szivart rágó kapitalistáktól a sunyi kulákig, és a lenyalt hajú, pezsgőben fürdő dzsentriig, nem is beszélve a pirospozsgás, mindig fiatal, és mindig öntudatos munkásig, ami persze ugyanolyan távol esett Marxtól, mint Makó Jeruzsálemtől, de hát ahol fát vágnak, ugye...

Színházi, és film - analógiák is vannak. Szovjet munkásdarabok. Szovjet téeszdarabok. Magyar mozidarabok. Dalolva szép az élet, Becsület és dicsőség, avagy egy doku: A szovjet mezőgazdasági küldöttek tanításai címmel, amit Jancsó Miklós rendezett 1951-ben, csak hogy az élet ne legyen olyan egyszerű.

V.A.-nak van miből válogatni, ha teljes leleplezést akar, pláne haláltáncot. Félő persze, hogy Marxnak ehhez sem lesz semmi köze, nem is lehet, még akkor sem, ha a Termelési Módot egy különösen zseniális színész állítja elénk, csodás maszkban. De hát Jézus hitéből is csak a politikai kereszténységet képes lepárolni egy hatalom, miért járnának másképp a szellem emberei?

Ettől retteg Max Weber is, attól tartván, hogy pozitív példaként legközelebb őt veszik elő, ezért próbálja valahol elásni a „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című művét. Bár Vidnyánszky, vagy ne adj isten, Balog Zoltán püspök úgyis megtalálja.

Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2024. szeptember 13-i adásában hangzott el. Kiemelt kép: thierry ehrmann/Flickr.com