Arató András: Oh, borzalom: valakinek le kell mondania? Irgalom!

Előre megmondjuk, csak egy rémálom tette tönkre az éjszakánkat, fel is ébredtünk belőle még időben.

Zokogunk, a Vezérlő Táboroknak annyi – itt állunk magunkra hagyva. Nem öltözünk tetőtől talpig gyászba, elég egy setét alsógatya, ugyanis nem a földi életet hagyja maga mögött, csupán a politikait. És amíg él, addig a borzalmas remény élteti azeri balta hasította szuverén szívünket.

De hát nem lehet másként.

Először is maga kéri az állampárti frakciótól a bizalmatlansági indítványt. Hiszen forszírozza a szerencsétlen svédek fölvételét, noha nyilvánvaló, a Nemzet Pedellusa és Bajusza hallani sem akar róla, ami már önmagában tekintve is maga a dörgedelem, ám ha egy Kocsis Máté nem támogat valamit, az földrengés vagy -csuszamlás. Ilyenkor nincs kecmec, kérdezni kell: akartok-e még engem?

(De Gaulle, aki nemcsak tábornokból lett köztársasági elnök a kis franciák földjén, hanem még Charles André Joseph Marie is volt, lemondott, miután egy közigazgatási reformjavaslatát egy népszavazás elbuktatta. Lám, hova vezet, amikor nem konzultál valaki a néppel, hanem megszavaztatja. Másfél évvel a lemondása után halálozott el.)

Szíve szerint akarná őt a frakció minden tagja, de hát ők nem egy szavazó gép, az ellentmondás feloldhatatlan. Volt már hasonló krízis másfél éve, de akkor hallgattak rá, és odaengedték a mászókához a finneket. Mostan súlyosabb a helyzet, hiszen tudjuk, a miniszterelnök gerince nem hajlik - ha egyszer kimondott valamit, akkor nem tágít Putyin mellől, akármilyen dalt fütyörésszen is Brüsszel. Mert a barátság olyan, mint a konzerv: örök és megbonthatatlan.

Hacsak.

Mert a lágyszívűség, az engedékenység megbosszulja magát.

Volt egy nemzeti konzultáció. Illetve sok volt már belőle, elvégre az óriásplakátosok és más kreatívok tisztes megélhetése alapvető nemzeti érdek. Mostan a szuverenitásról kérte ki a nép véleményét a megszokott színvonalú kérdéseivel. Az összes magyar, azaz másfél millió válaszolt és 99 százalékuk ikszelt úgy, ahogy az tőle elvárható volt. Először is öntudatos polgáraink megtagadták a flamand-vallon füttyszóra alapozott táncot. És persze a génmódosított ukrán gabona elleni körkörös védelem éppoly evidencia, mint a migránsgettókkal szembeni következetes elzárkózás. És persze no a gendernek az ő propagandájára.

De a magyar nép legfőképpen is a fegyverküldésre mondott nemet.

Aztán elutazott a mi vezérünk Brüsszelbe, beszélgetett ezzel-azzal tíz percet, és szépen megszavazta, hogy Ukrajnának adja az Unió a mi pénzünket. Sajnos ez már a leglojálisabb híveket is elbizonytalanítja. Nem az a sok milliárd, amit a konzultációra költöttünk, azt boldogan dobta össze a megkérdezett nép, elvégre szeretjük, megbecsülve érezzük magunkat, amikor kikérik a véleményünket, hanem a fegyver letétele. Világos. Ahelyett, hogy az utolsó csepp vérünkig. Vagy fillérünkig. Ezután már szükségszerűen nem a bizalmatlansági indítvány következik, hanem a lemondás. És most országszerte virít a 99-es szám.

 

99% propaganda

Fotó: Arató András

 

Hacsak meg nem magyarázza.

Valójában fényes győzelmet aratott, mint Filippinél Brutus, Waterloonál Napóleon, Mohácsnál Lajos. Elérte ugyanis, hogy Zelenszkijnek évente el kell számolnia a költéseivel. És azt mi magyarok tudjuk a legjobban, milyen veszélyes, ha számot kell adni az európai adófizetők pénzéről. Fogadni mernénk, hogy az ukránok egy év múlva egyetlen lombkorona sétányt vagy törpemagaslest sem lesznek képesek felmutatni.

Úgyhogy talán mégis megmarad Ő nekünk fáklyaként a Hanyatló Nyugat sötét árnyékában.

Oh? Irgalom!

Vagyis nincs kegyelem.

A Fülbevalós Hölgy, minden ablakok pucolója már most megmondotta: jó szívvel alá fogja írni az ő főnökének, Pedofilhasító Miszlikbevágónak a Sziklaszilárd módosítására vonatkozó parancsát. Aláírja, aztán vagy elolvassa, vagy nem.

Arról van szó, hogy az államelnök jogai, akár nő, akár férfi az illető, nincsenek összhangban a közoktatás fejlődési irányával, azaz még mindig vannak olyan homályos pontok, amikor döntenie, gondolkodnia kell. Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek az anomáliának! Tiltson meg a törvény szigora a beosztott funkcionáriusnak, esetünkben az elnöknek mindennemű mérlegelést!

Azonban egy további módosításra is égetően szükség van. Egyes felforgató elemek, a guruló liberális dollárbaloldal, a szuverenitásellenes álcivilek és más brüsszeliánus, ellenséges figurák nyomatják a kérdést, vajon a családok barátnője mi a fxszért adta oda a pedofilsegítő tornatanárnak a köz kegyelmét? Mostan Katának nincsen indoklási kötelezettsége, de nem is tilos neki az istenadtát megvilágosítani. Nagy veszély nem fenyeget ugyan, elvégre makrancos ő, ha nem a főnöke kérdezi, de az a teljes biztonság, ha nem csak nem muszáj, hanem egyenesen tilos felvilágosítást adnia.

Hanem mondta-e neki valaki az ő népes tanácsnoki táborából: kedves Kata, az, hogy nem tiltja az Alaptörvény a gyermekek ellen bűnt elkövető büntetőjogi és erkölcsi fölmentését, nem jelenti egyúttal azt is, hogy kötelező közkegyelemben részesíteni. Még akkor sem, ha a Csokos Asszony kéri.

Egy tanácsadó lemondott – a kérdést, hogy is kerül az ember az elnök környezetébe, egyelőre elnapoljuk –, ámde elegendő-e ennyi?