Tény, hogy Izrael vállalta: a 48 túszért cserébe három napon belül szabadon engednek 250 életfogytiglanra ítélt palesztin terroristát és további 1700 azóta letartóztatott gázait. Cserébe Izrael visszavonja a csapatait egy meghatározott vonalra. Ez mindössze egy lehetséges tűzszünet első lépése, a húszpontos Trump-féle, úgynevezett béketerv további részleteiről keveset tudni, de állítólag benne van a Hamász önkéntes lefegyverzése is.

Varga természetesen Magyar, a volt férj ellen kell, és  szintén természetesen nem politikai szerepben, hanem a bántalmazott exfeleség vádló pozíciójában, a Tisza-szavazókra gyakorolt érzelmi nyomás generátoraként, aki naponta, sőt óráról-órára szembesíti az embereket azzal, hogy Magyar Péter igazából egy lator lenne, egy házasságon belüli erőszaktevő, aki most tömegekkel csinálja ugyanazt.

De a miniszternek van egy álma is: mint mondta, irigyli Donald Trump amerikai elnököt, aki évente 200-250 milliárd dollárt szed be vámokból, és arra költi, amire akarja.

Manapság a politikusok többségéről – a megveszekedett rajongókon túl – inkább rosszakat gondolunk. Néha túlzunk is ebben. Talán, mert kevés a jó példa. Éppen ezért kell Göncz Árpádra és az ő életművére büszkének lennünk, felidéznünk: Lehet így is.

Tizenöt év alatt nem csak a gyermekvédelmet sikerült tönkretenni, hanem szinte mindent, amiből nem lehetett pénzt kilopni. Az egészségügytől kezdve az oktatáson át egészen a Magyar Államvasutakig. Egyfajta fordított alkimistaként működik az Orbán-kormány: nekik sikerül még a színaranyból is disznótrágyát előállítaniuk.

Selmeci János a miniszterelnök fejében tett képzeletbeli kirándulást.

A történet folytatódik, holnap mehet tanúmeghallgatásra, vagy ki tudja, meddig dagasztják még addig az ügyet, hiszen tudjuk, ami ma Alcsútig ér, az holnapra meghosszabbodhat akár Bicskéig.

Az van, hogy a Mathias Corvinus Collegium-nak, a rendszer értelmiség-neveldéjének egyik vezetője elment Moszkvába, de úgy ám, mintha haza menne, és tényleg, az ottani bejelentkezései sugárzanak a boldogságtól, de Kis Rajmund nem önző, az örömöt megosztja velünk, főleg a tekintetben, hogy most épp miért jó Oroszország Anyácska katonájának lenni.

Hirtelen kevesebb lett a szegény ember Magyarországon. Nem azért, mert több a pénz a pénztárcákban, hanem mert ügyesebben húzzák meg a vonalat, amely fölött már nem számít valaki szegénynek.

Dési János jegyzete az ezerarcú Zsolti bácsiról.

Ilyesmivel volt tele a Kádár-kor is. Szénási Sándor jegyzete.

Zsolti bácsi pedig nem létezik.

Két dologról azonban ebben a politikai ketrecharcban nem esett szó, legalábbis eddig nem találkoztam vele. Senki, de tényleg senki nem vetette még fel, hogy ugyan mi van a kényszerprostitúció áldozatává vált lányokkal és fiúkkal (már ha igaz a vád), vajon az ő lelki és testi sérüléseikkel, egész életen át tartó traumájáért ki vállalja a felelősséget? Ki szolgáltat nekik lelki békét, ki próbálja meg őket kisegíteni ennek a mélységes emberi gödörnek a legaljáról?

A Zsolti bácsi üggyel, úgy tűnik, a rendszer megismétli azt, ami állítólag lehetetlen: a kegyelmi botrány után ugyanabba a folyóba látszik belelépni. Mondom: látszik.

A magyar politika egyik legnagyobb paradoxona, hogy a legerősebb ellenzéki párt nincs a parlamentben.

Közben az a hatszázmilliárd, ami lehet hétszáz is vagy nyolcszáz is elgazdálkodódott, meg ellopódott, meg New York-i és más luxusingatlanokká, Porscheké és egyéb kisebb smuckokká szublimálódott.