Sziveri János: Társastervezés

A huszadik század végének egyik legjelentősebb magyar költője, Sziveri János  idén március 25-én lenne 68 éves – személye és költészete évtizedek óta az irodalomtörténet része. 35 éves korában meghalt rákban – tulajdonképpen ekkor, halála küszöbén került csak be a budapesti irodalmi életbe, amikor kezelésre Magyarországra jött; életét a Vajdaságban élte le, és ott is alkotta meg kiemelkedő életművét, ahol a legendás Új Symposion folyóirat második nemzedékéhez tartozott, három éven keresztül pedig a lap főszerkesztője is volt. Kortársai közül közelebbi kapcsolatba került az erdélyi Szőcs Gézával és számos anyaországi pályatársával is, nem is véletlenül: Szőccsel a költészetük is rokon vonásokat mutat föl, mindenekelőtt a nyelv revelatív funkcióját – tehát a verseikben megjelenő összefüggéseknek a tudaton kívül, az érzékekben detektálható igazságát fölfedő szerepét –, amire később egészen más formában Parti Nagy Lajos költészete is reflektált.

Sziveri Jánosról pályatársa és közeli barátja, Fenyvesi Ottó költő, képzőművész és szerkesztő segítségével emlékeztünk meg tavaly, 2021-ben halottak napja alkalmából a Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk különkiadásában. Fenyvesi itt olvasta föl azt az ikonikus Sziveri-hosszúverset, amelyet most már itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak. A jobbára avantgárd módon tördelt versben az egzisztenciáján tépelődő költő hétköznapi életérzését köti össze a környezetében tapasztalt és az emberi valóságra, az egyéni akadályokra voltaképpen érzéketlen moralizmussal, míg a költemény utolsó részében eljut ahhoz a – mindig is inkább nyelvi, semmint tényleges – felismeréshez, amelyet, hiába volt a huszadik század végének egyik markáns korjelensége, a magyar irodalomban rajta kívül tényleg egyedül Szőcs Géza ismert föl csak talán, aki azt programszerűen is alkalmazta: miszerint a nyelv érzéki igazsága önkéntelenül afelé tart, hogy bosszút álljon a nyelv szabadságát gúzsba kötő és az egyén boldogulását akadályozó, erkölcsileg legitimált és adminisztratív szabályokkal körülbástyázott érzéketlenségen, amivel persze már mi magunk ártanánk ugyanúgy, mint ahogyan most azt elszenvedjük.

A vers a fenti hangsáv lejátszás gombjaira kattintva hallgatható meg.

Címlapi kép: Grencsó István/Wikimedia Commons

A szöveg eredeti, írott változata:

Társastervezés

U. E.-nek, akivel az oszthatatlant is megosztottam

Most, hogy így stabilizálódott
a helyzetünk,
nem tudom, miért kell hogy jók legyünk?
Ha másnak az erkölcs csak puszta fény
űzés,
lerombolva építés,
miért hogy hisszük még tételes igazunkat.
S ha már az igazság semmit nem mond a mának,
miért, hogy csillapítja dühünket a bánat. –

azt képzeltem egyik pillanatban veszünk Temerinben
telket
(te is helyeselted)
s lesz majd macskánk és kutyánk de nemcsak az
(sebeimre ragtapasz)
vagyis valamiféle megélhetést reméltem s amit kaptam
csak annyi: fél nap alatt feléltem –
egyszer csak elkezd hullani a hó még jó
hogy a szobánkban hideg van akkor fázhatsz
amikor éppen akarsz
(ennyit azért megadhatok neked)
van még tavalyról fűtőolajunk majdhogynem
70 liter
s föláldoztuk egy kályháért a telket ami még
tartotta bennünk a lelket –
maradunk itt a Telepen sötétkék kalap a fejemen
lennék bár perverzebb kicsit tehetnék fejemre
akár micit is
meglebben a szélben a kiszolgáltatott ballonkabát
agyongondolkozza az ember magát
még szerencse: derűlátó vagyok tudom hogy lesz
lesz még valahogy – –

rögtön az agyamban igazgat
akit jelenlétem izgat de ezt már tudod –
tegnap lenyírtad a hajam
egész szépen látszik bivalynyakam
velünk minden csak előre halad
vagy hátra
(szükséged lenne egy új nagykabátra)
emelkedünk és változunk tehát s hullunk alá
kőként a porba
(beépülünk a korba)
így érvényesítjük a dialektikát
de azért tervezzünk tovább könyveket házat
és hazát –
miért nem vagyok perverzebb kicsit
hogy vegyek legalább kocsit – vagyis gyerekszekeret
esetleg kenyeret ha megkapom a bérem
(a bérencek elővigyázatosan apasztják vérem) –
azt mondják rólam: iszik és szélhámos
de te tudod: csak álmos álmos
mint a katonák aludni csupán egy élettel tovább
aludni estétől estelig
s vinni odébb önmagad
legalább emelettel feljebb mint a lift

Legyünk romlottak. Kiállhatatlanok. Dolgozzunk
mindenki ellen. Nyírjuk ki ellenségeinket,
vagy legalábbis rugdossuk jól seggbe őket.
Legyünk hatalmasok.
Éljünk, mint mindenki más, kárára annak aki
nem vigyáz, s létalapokat a légbe ás.
hallgattam embereket erkölcsről beszélni kik
maguk között megosztottak hatalmakat –
s hallgattam – –
egy pillanatra azt képzeltem lesz majd
lakásunk vagy legalább valami albérleti kályhánk
amibe néhanapján az időzített tüzelőt hánynánk
nem mint most – – – –
pannóniai vagyok, és János
harmincéves s költő de ezt te is tudod –
a földdel kéne tudni bánni
lehet-e ennél szebbet kívánni
de hol a földem legalább talpalatnyi
ahol a fogamat ott bírnám hagyni – – –
még jó hogy kimeríthetetlen az optimizmusom
s vagyontalanságomat is az utókorra hagyományozom