Ötletek lelkiismeret furdalás elkerülésére - Dési János jegyzete
22/12/2025 18:03
| Szerző: Dési János/Klubrádió
| Szerkesztő: Lőrincz Csaba
Késő délután Orbán vezér éppen arról beszél, hogy "nem is világos ki támadott meg kit" az orosz-ukrán háborúban, amikor egy kis csoport Budapesten mentőautókba gyógyszert pakol éppen.
Mit tehetünk a politikai aljasságai ellen? Ötletek lelkiismeret furdalás elkerülésére.
Késő délután Orbán vezér éppen arról beszél, hogy „nem is világos ki támadott meg kit” az orosz-ukrán háborúban, amikor egy kis csoport Budapesten mentőautókba gyógyszert pakol éppen. S mire az orbáni nagygyűlés termében elhalkul a hosszan tartó, szűnni nem akaró taps, s a kiöregedett közönség a buszai felé slattyog, addig el is indul a kis konvoj Ukrajna felé.
Másnap délelőtt Putyin vezér éppen azt mondja, hogy „nem érezzük magunkat felelősnek, mert nem mi kezdtük ezt a háborút”, s ebben a pillanatban Spányik doktor vérnyomást mér és gyógyszert ír fel egy Donyeckből menekült egykori bányásznak, akinek súlyosak a visszérproblémái és magas a vérnyomása, egy ungvári menekültszállón.
Orbán megint mond valamit és biztos Putyin is, de történetünk szempontjából ez már teljesen mindegy. A Medspot Alapítvány megkezdi 35. rendelési napját Kárpátalján, a menekültek átmeneti szállásán.
Először a gyógyszereket kell felvinni a harmadikon összedobott, ideiglenes rendelőbe. Előttem a keskeny lépcsőn Kincses doktor szuszog felfelé, túlméretezett gyógyszeres ládákat hurcolva. Nemrég még az orvosi kamara elnöke volt, korábban államtitkár, képviselő, nagy intézetek vezetője. Most újra fordul, hogy minden felérjen időben, s a folyosón várakozóknak elkezdődhessen a rendelés.
Egy bábuska óvatosan megjegyzi, hogy biztos, hogy az a szőke kislány igazi orvos ott az ablak előtt? Megnyugtatják, régi motoros, hosszú ideje vesz részt a Medspot Alapítvány munkájában. Az öregasszony hiszi is nem is, de amikor meglátja, szakszerűen mennek a dolgok, valamennyire megnyugszik.
Jönnek sorban a menekültek. Más nincs itt, csak ez a kis szoba. Négy sarkában négy „rendelő” - itt a tolmács segítségével beszél orvos és páciense. A betegeket sem zavarja már ez az intimnek semmiképpen nem nevezhető helyzet. Talán megszokták. Jó páran harmadik-negyedik éve élnek itt, ebben a valamikori kollégiumi épületben. Tizenkét négyzetméteren, négy öt emeletes ágy. Ki kényeskedik itt most azon, hogy mindenki előtt bújik ki a blúzából, hogy meghallgassák a tüdejét, EKG-t csináljanak neki. Ráadásul az orvosok is régi viszajárók, többségük rendszeresen jár ide, ismerik a betegeiket, azok is őket.
S most nem is csak az orvosi ellátás, a gyógyszerhez juttatás a cél, hanem karácsonyi műsor is érkezett, ajándékokkal. S a helyi gyerekek szintén készültek előadással, rajzokkal.
Fontos része ez is a terápiának - hangzik el újból és újból. A szociális kapcsolatok, a normális életre utaló jelek érnek annyit időnként, mint az antidepresszánsok, a nyugtatók.
„Legalább valakinek mi is fontosak vagyunk, ha már sokszor úgy érezzük a saját országunknak sem” - magyarázza valaki a tolmácsnak és integet neki hevesen, hogy fordítsa csak le a csoport pszichológusának. Majd egy nagy horgolt babát nyom a kezébe, amit tegnap fejezett be. Padarok - hallom és ezt nem kell lefordítani.
A rendelés végén a maradék gyógyszereket, műszereket szépen vissza kell pakolni, irány a következő menekültszálló. Van belőle jó pár.
Szaladunk le a ládákkal és közben azt látom, hogy beáll közénk dolgozni két furcsa, öltönyös alak. A Putyin és az Orbán - jöttek, hogy segítsenek az elüldözötteken, a menekülteken, az apa nélkül felnövő gyerekeken, a magányos nőkön, az elfeledett öregasszonyokon, legalább ennyit. Beszélgetnek velük, meghallgatják a történetüket. És holnap bizonyára kitör a béke.
Csak így lehet.