Őszintén a demenciáról

Somorjai Ildikó szociológus szerint mindenféleképpen tudják, hiszen az érzések megjelenítése egyetemes, az utolsó pillanatig működnek. Az öröm, a fájdalom, az undor kifejezése az alapérzelmekhez tartozik, veleszületett, és metakommunikatív módon jelenik meg. Egyre több kutatás, tapasztalat rámutat, hogy a hozzátartozók megtalálják az örömüket is a gondozásban, hiszen tudnak együtt nevetni, vagy úgy tudtak valamilyen gondozási folyamatot végigvinni, hogy az a gondozottjuknak örömet okozott. Sok minden persze tapasztalati úton tanulható meg, de a hozzátartozó képezhető, fontos, hogy minél több tudása legyen a betegséggel kapcsolatban, hogy a különböző stádiumokban milyen gondozási eljárások szükségesek, a megváltozott viselkedéseket, úgynevezett agitált állapotokat hogyan tudja kezelni, és milyen módon tud hozzájárulni a gondozottja jóllétéhez.

Magyarországon három stádiumot különböztetünk meg, a kezdődő, a középsúlyos és súlyos állapotot, illetve van még egy egészen súlyos szakasz, amikor a mozgás- és beszédkészségét is elveszíti a demenciával élő ember. A különböző stádiumok között finom átmenetek vannak, de drasztikus hatása lehet, ha például egy kezdődő demencia esetén valamilyen trauma éri a beteget, ami miatt kórházba kerül, műtétre kerül sor, a megváltozott helyzet pedig, illetve a bizonytalanság ugrásszerű romlást idéz elő. Ugyanilyen hatása lehet egy lelki traumának, vagy hirtelen megváltozott környezetnek. Ezt a romlást sajnos visszafordítani nem lehet, az összes létező terápia nem tud mást csinálni ebben a pillanatban, mint az állapotromlás ütemét lassítani. A nem gyógyszeres terápiák hozzá tudnak járulni a demens ember jó közérzetéhez, illetve ahhoz, hogy jobban meg tudja őrizni az identitását. Fontos, hogy érzelmeket kapjon, és érzelmeket tudjon kimutatni.

A reminiszcencia terápia, az emlékezet terápia a nem gyógyszeres terápiák külön ágát képezi, és különösen fontos kezdődő és középsúlyos szakaszban. Érdemes olyan terápiás programot kidolgozni, amiben a látás - fényképek nézegetése -, hallás - zene -, a tapintás - régi eszközök, babák kézbevétele -, ízlés és szaglás kombináltan kapnak szerepet. Ezekkel nagyon jó eredményeket lehet elérni középsúlyos esetben,és bár meggyógyulni nem fognak a betegek, az örömteli együttlét és tevékenység fantasztikus élményt ad betegnek és gondozónak egyaránt. Két nagyon ősi dolgot, a tapintást és a hallást a magzati korból őrizzük. Az ölelés, a simogatás, az arc megsimogatása, vállak megölelése és a zenehallgatás együtt az öröm perceit jelentik, otthoni gondozásnál és tartós bentlakásnál is tökéletesen alkalmazható.

Somorjai Ildikó elmondta, nem tudjuk, mi kerül feldolgozásra, mi az, ami az agyi pályákon összekötődik, de a beszéd, a beszélgetés ugyanúgy fontos, mint az érzékekre építő foglalkozások. A szakember szerint a hosszú történet nem igazán szerencsés, de ha a mondandónkat akár képekkel vagy valamilyen tevékenységgel kísérjük, akkor ez nagyon sokat jelent a betegnek. Függetlenül attól, hogy nem fog válaszolni, a mosoly és tiltakozás mindig megmarad.

Középsúlyos állapotban, amikor a beteg még beszélőképes, gyakori jelenség, hogy nyugtalan, folyamatosan menne. “Megyek mert az anyukám vár ebédre” - például ezt válaszolja, ha megkérdezzük, hova szeretne menni. Ilyenkor fontos, hogy ne szembesítsük azzal, hogy az édesanyja 15 éve elhunyt, hanem kezdjünk el beszélni róla, az anyukáról, a főztjéről, az emlékeiről. A módszer neve validáció, aminek a lényege, hogy a demenciával élő ember minden megnyilvánulása kommunikációs jelentéssel bír, a vele foglalkozónak pedig az a dolga, hogy ezt a jelentést dekódolja, validálja. Az előbbi kijelentésének is érvényessége van, hiszen eszébe jutott az anyukája, a gyerekkora, az a biztonság, amit érzett. Ez azért nagyon fontos dolog, mert a demencia jellegzetes tünete a biztonság elvesztése, nemcsak abban az értelemben, hogy nem tud térben és időben tájékozódni, hanem abban az értelemben is, hogy “Vajon hazatalálok? Mi lesz holnap?” A biztonság visszaadása egy ilyen beszélgetéssel nagyon sokat jelenthet.

Somorjai Ildikó a nem gyógyszeres terápiákra visszatérve elmondta, nagyon sokféle változatuk van, mozgásterápia, táncterápia, kreatív foglalkozások, festés-rajzolás, illetve olyan tevékenységek, amelyek a kezet lekötik, a lényeg, hogy a finommotorikát ne hagyjuk használaton kívül. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy meglegyen az élmény, hogy én még tudok valamit csinálni, én része vagyok ennek a szociális közegnek, én még itt vagyok - ez mind nagyon sokat jelent.