„Köszönjük,
Belső közlés

Miklya Anna: Akár tenyérnyi darabokból

11/02/2024 17:03

| Szerző: Klubrádió

 | Szerkesztő: Bárkay Tamás

A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Miklya Anna Akár tenyérnyi darabokból című versét hallgathatják meg a szerző előadásában.

2024. február 11. Belső közlés (2024. február 11.) Miklya Anna - Akár tenyérnyi darabokból
03:16
00:00

Az 1987-es születésű Miklya Anna először prózakötettel jelentkezett, amelyet azután több másik követett, húszas évei közepére már négykötetes szerző volt. Mellette azonban költőként is működik, s amikor még kilenc évvel ezelőtt vendégül láttuk Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, egy verset olvasott föl a stúdióban, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva, alább pedig szövegesen is elolvashatják.

Akár tenyérnyi darabokból

Elkezdett szaladni ez a kisfiú, végig a tengerparton.

A hidegben is levette cipőjét.

Kiabált valamit, olyan szél fújt,

Hogy elvitte a hangját, mint egy hirtelen felkapott

És a távolba repített vékony kendő csíkja, repülni kezdett,

És csak az arcát láttam, a profilját, miközben felém fordult

A szél súlyos, imbolygó fala mögött, a kabátja néhány

Árnyalattal sötétebb, mint a föveny.

Mosolygott és hadarva mondott valamit, amit mondott

Még akkor is fontos volt, amikor már repült, de nem

Kellett hallanom, hogy pontosan értsem.

 

Üres osztrigahéjakat, csörgő aprópénzt

Hordott apró kupacba a víz.

Leguggoltam, az egyik tenyér párnáját,

És az ujjbegyeket is mélyen a hínár sötétzöld szálai között

A cementes homokba fúrva.

 

Az eredeti cél a szirtfokon lévő ház volt.

Fel kellett volna jutnunk oda, mert valaki,

Egy mindkettőnk számára kedves személy

Várt minket ott sokáig, aztán meghalt,

Azóta csak a ház várakozik ránk,

Állhatatosabban, mint egykori gazdája.

 

A ház. A terasz. A karosszékek

Kifakult és átnedvesedett párnái,

Az elszabadultan lebegő színes szalagok

Amik egykor a székhez rögzítették őket.

Ahogy minden elmozdult kicsit

Az eredeti helyéről. Ahogy a levesszedő kanál

Szomorúan lóg a kihűlt tűzhely fölött.

Ahogy minden fölöslegessé vált,

Ahogy évekig elkerültük

A szirt kőbe vájt lépcsősorát.

 

„Ebben a konyhában rend van, és mire felébredtek,

Kész az ebéd. A szabályokat én találom ki, és

Én vagyok, aki betartatja őket. A földre csak olyan

Szemetet dobunk, amit megesznek a kutyák.”

A tálalóasztal fölött egy táblára minden hét

Elején feljegyezte, milyen zöldségért

És halért kell oda-vissza megmásznunk a lépcsőt.

Az egyik karját megégette a tepsi, ahogy

A kenyeret vette ki. Az volt az ő szolgabélyege.

 

Elképzeltem egyszer, hogy minden

Kosárban elrejtünk egy darabot

A szirt előtt elsüllyedt hajóból.

Hogy valamilyen módon én azt a hajót

Darabonként újra összeszerelem.

Elképzeltem, ha vízre bocsátanánk,

Az árbóc zászlórúdja pont egy szintben lenne a konyhával,

Elképzeltem, ha más nem is, ez

Talán még örömet okozna neki:

Akkor már nem szeretett minket,

Csak gépiesen gondoskodott.

 

Sok mindent elképzeltem arról a házról.

Hogy valamilyen módon el lehetne szökni

Onnan, akár a tenger felé is.

Az árbóc kötélzetére azonban sosem képzeltem

Szelíden himbálózó testet, és arra sem gondoltam

Hogy lesz olyan, amikor ha nem is boldogan,

De mindenképpen félelem nélkül

Haladok majd a lépcsősor felé.

Pedig már az eredeti cél is ez volt.

Felfelé a nedves fokokon.

Megmászni az árbócot.

Körülnézni, keresni a bármerre,

De tovább kanyargózó utat.