Magányos tavasz - Szénási Sándor jegyzete

A japán cseresznye lassan elvirágzik, persze, mert ő korán kezdi, ahogy a juhar is, de az aranyvessző még tartja magát, és lassan jönnek a többiek, a jácint, a gyöngyike, a mogyoró, a nyír, csak hogy az allergiával küzdők is örüljenek, bár ez most mindegy, ők is otthon ülnek, ha tehetik. Az utolsó hóvirágokra hó szitál éppen, mintha a természet egyszerre nyitná meg magát előttünk, a tél, és a tavasz együtt, egymás érintésében mutatkozik meg, és nincs közöttük ütközés, dráma, a már gyenge tél és a hatalma teljén még innen levő tavasz békében tölti ki az ablak kereteit, amely előtt állva mintha egy élő festményt látnánk, némát persze, az ablak csukva van.

A villamos félig üresen zörög, az utca néptelen, a tavaszt most alig látja valaki, magára maradt, elhagyatott, szinte érezni a rémületét, mert telik az ideje, elhull a virágja, és nincs, aki örüljön neki, aki szépnek lássa, aki vallomást tegyen neki, nincs, akinek fájjon a szíve, mert már rég elmúlt húsz éves, és minden évben a tavasz döbbenti rá, hogy idő mitől és kitől fosztotta meg.

A tavasz nem érti. Ő nem tud a vírusról semmit, és másképp éli meg az elmúlást. Csak azt látja, hogy az emberek elmaradtak mellőle. Talán már nem látják őt szépnek? Talán nem is az már, önismétlő lett, unalmas, vagy éppen hogy nagyon is megváltozott, és nem előnyére? Kevesebb már a virágja, fakóbbak a színei? Van valami görcsös erőlködés az ígéretében, hogy a kopár tél után szebb lehet a világ? Talán már maga sem hihet magának?

Minek is van ő a világon, kinek? Az az alak ott az ablaknál, aki érezhetően órák óta figyeli őt, némi vigasz lehet, és talán az is, hogy voltaképpen sok ablak van ebben az utcában. A tavasz arra gondol, milyen jó lenne, ha mindegyikben ott állna valaki, öreg, fiatal, gyerek, bárki, még egy kutya is jó, és nézné őt, csodálná, emlékekkel lenne tele a szemük, és integetnének, integetnének.

Szénási Sándor jegyzete a 2020. március 25-i Esti gyorsban hangzott el.