„Klubrádió“

Hálával teljeset – Timár Ágnes írása

31/12/2019 11:13

| Szerző: Timár Ágnes/Klubrádió

Timár Ágnes kolléganőnk - több kulturális műsorunk szerkesztője és műsorvezetője - előszeretettel blogol. Megkértük, most az év végén írjon nekünk/Önöknek is. Íme.

Kedves Óz,

Bevallom, először arra gondoltam, újévi kívánság ügyben a Télapónak írok. Már csak azért is, mert ilyenkor ő van szolgálatban. Ennyire még én is képben vagyok. Tavasszal a Húsvéti Nyuszinak, ötévesen a Fogtündérnek. Szóval érted.

De valahogy azt gondoltam, a Télapó csupán annyit tenne, hogy megkérdezné, jó voltam-e. És ha nem jól felelek, még azt a pár fonnyadt mandarint meg avas földimogyorót is megtagadná tőlem. Meg aztán, mi a fene az a jó? Jó voltam? Jó voltam, mert segítettem, ha kellett? Jó voltam, mert befogtam a szám, ha tudtam, az igazsággal nem megyek sokra? Jó voltam, mert a kétségek közepette nem futottam el? Vagy mindez csak kényelem volt? Vagy ami még rosszabb, gyávaság?

Szóval, nem. Rájöttem, hogy nem a Télapónak akarok írni. Nem akarok megmérettetni. Főleg nem egy olyan csávótól, aki a jó magaviseletről érdeklődik, habár csak egyszer egy évben teszi tiszteletét, hogy a saját jóságát bizonyítsa konzumszaloncukor gőgösen, rénszarvasokat korbácsolva egyik kéménytől a másikig.

Hát ezért írok neked, kedves Óz. Persze, menjek a fenébe, hogy ilyen hosszas magyarázkodásba kezdtem, amiért te lettél a címzett. Na, meg azért, mert szerintem neked még nem írtak. Ugye? Hozzád inkább elmennek az emberek. Merthogy az is növeli a csoda bekövetkeztének esélyét. Hogy van mögötte teljesítmény. Nem csak úgy belekiabáljuk a világba, hogy mire vágyunk, az meg hulljon ránk, mint a manna az égből. Nem. Kell a kihívás. Bizonyítanunk kell. Nem azt, hogy megérdemeljük, hanem, hogy akarjuk. És bizonyítanunk kell, nem neked, hanem magunknak.

Tudom, tudom, ezzel máris tárgytalanná vált a levelem, hiszen mit verem itt a billentyűzetet, amikor hozzád házhoz kell menni. Végig a sárgaúton. Barátokat gyűjtve. Ellenségekkel harcolva. Veszélyeket kivédve. Mint valami szürreális Camino. Mert az út minden… De hát ki tudná ezt nálad jobban?! Te ismered igazán a cél céltalanságát. A hamis istent. Aki persze végül a bennünk nyugvót hívja elő, és úgy segít. Mert a megváltás mindig belülről érkezik. Csak, hogy még egy klasszikust idézzünk.

Tehát, kedves Óz, kezdjük egy alkuval. Én nem vetem a szemedre, hogy csaló vagy, te pedig elfogadod megtett útnak ezt a levelet. A kérés pedig a következő: Adj képességet a hálára! Vagyis adj hálát! (Ha esetleg közösséget vállalnál a kérésben.) Engedd szeretni azt, ami van. Ami épp most van. Nem azt, amin büszkén túl vagyunk, és nem azt, amire még csak vágyakozunk. Hanem ezt. Itt. Most.

Mert bár nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a jelen boldogságáról a múlt sikerei és a jövő reményei gondoskodnak; ahogy ugyanezt a boldogságot a múlt hibái és a jövő szülte félelmek blokkolják, most azt kérem, hagyd elengedni mindezeket. Engedd felismerni a jelen áldásait – kétség nélkül, hogy ez az áldás honnan is fakad. Legyen becsülete a percnek, amibe nem pofátlankodik be a múlt, és amiben nem követel magának figyelmet a jövő. Csak úgy legyen becsületes az a perc. A boldogításunkra.

Nos, kedves Óz, bármi ötlet, hogyan segíthetnél? Van egy olyan érzésem, hogy most feladtam a leckét. Mert diplomát már adtál rászoruló madárijesztőnek, és hősi érdemérmet gyáva oroszlánnak, de erre mit lépsz?

Talán megállíthatnád a világ összes óráját a legboldogabb pillanatnál, és hagynád úgy, hogy végre ne kelljen hazudnunk magunknak, ha eljön valami boldogságszerű, hogy ez így lesz örökké. Mert most ígéretünk van rá. Egy törhetetlen anyag, amit becsúsztattál az óra nehéz fogaskerekei közé. Mi meg majd nem gondolunk rá, hogy most erők és anyagok feszülnek egymásnak, és zúzódnának meg izzadnának, ha képesek lennének rá, csak hogy megtartsák a boldogságunkat. Majd nem gondolunk rá, hogy most más szenved a mi boldogságunkért. Majd azt hazudjuk, hogy csak könnyedén megállt az idő. Majd azt hazudjuk, hogy ez másfajta hazugság. Jófajta. Igazfajta.

Kedves Óz, vajon képes vagy erre? Bocsásd meg a tájékozatlanságomat, de nem tudom, meddig terjed a hatalmad. Ahogy azt sem, van-e egyáltalán jogom kérni. És ha igen, mit kell tennem cserébe. Vagy ez volt az ára? Minden egyes leütött billentyű egy megtett kilométer a hozzád vezető úton? Az, hogy segítséget kérek? Mert – csak, hogy a klasszikusoknál maradjunk – „nekem a kérés nagy szégyen”.

Hát, jó. Megvolt. Itt vagyok. Mondd, hogy ez volt az ára!

És mondd, hogy lesz, aki hazavezet!

És még valami. Azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy mindezt nem csak magamnak kérem. Hanem – csak, hogy Vonnegut bácsi se maradjon ki az idézettek és megidézettek sorából – „Mindenkinek, akit illet!”

Timár Ágnes
 
Timár Ágnes