„1%
Esti gyors

A diktatúráknak nem természetes tartozéka a szabad gondolkodás – Dési János jegyzete

31/08/2020 18:02

| Szerző: Dési János/Klubrádió

A diktatúra jellemzője, hogy működtetői a fejétől a farkáig szeretnek lopni. Mondhatni a lopás a lételemük, főleg, mert nincs kontrol, ügyészség, sajtó, bíróság, következmény.

2020. augusztus 31. Esti gyors-részlet (2020.08.31. Dési János jegyzete)
04:11
00:00
A diktatúráknak nem természetes tartozéka a szabad gondolkodás, a mérlegelni tudás, a kedélyesség. A diktatúra a nagy, patetikus szavakat szereti, a harcias hasonlatokat, a lobogó zászlókat és a hosszú úton elhullotakat. Továbbá azokat, akik hajlandóak közreműködni a valóság elhazudásában. Mert azt azért még a legmegátalkodottabb fideszista sem hiszi színjózanul, hogy ez minden világok legjobbika. De azt azért megtanulta, hogy gyűlölni jó, mindenről más tehet, és lopni is jó, régi magyar hagyomány, hát éljünk vele.

Mindez most a Színművészeti Egyetemmel kapcsolatban kerül elő – de az akadémia szétverése, a CEU elüldözése, a nem szolgalelkű színházak tönkretétele, az alternatív iskolák felszámolása, az állami iskolák nagy tételben egyháziasítása, a tévék, a sajtó megszállása és sorolhatjuk még sokáig, mind-mind okot adnak erre a gondolatsorra.

A diktatúra jellemzője, hogy működtetői a fejétől a farkáig szeretnek lopni. Mondhatni a lopás a lételemük, főleg, mert nincs kontrol, ügyészség, sajtó, bíróság, következmény. És most nem csak arra gondolok, hogy Orbán és strómanjai mit művelnek (ők a fej), hogyan viszik el nap mint nap a tíz milliárdokat – gyakran biztonságosnak vélt offshore paradicsomokba. De van itt a lopásnak egy másik fajtája (a farok). Ennek is csinos hagyományai találhatóak a magyar történelemben. A harmincas-negyvenes években, a Horthy-rendszerben elvették a zsidók tulajdonát (később ez is kevés volt, és az életüket is), majd ezt a tulajdont szétosztottak a nép között, amely ettől rögtön sokkal lelkesebb lett a fasizmus vagy éppen a nyilas eszmék irányában.

Aztán a negyvenes évek második felében elszedték a népektől a tulajdonukat, megint lehetett osztogatni, és a nép egy része számára megint nem derült ki rögtön, hogy nagy a baj.

Ami most a Színművészetivel történik – vagy korábban például jónevű színházakkal, újságokkal, kutatóintézetekkel – az megint a lopás maga. Mert miért fáj a foga a sértett rendszerszolgának pont a Színművészetire? Mert az még mindig egy jóhírű, köztiszteletben álló intézmény, ahová büszkeség bekerülni hallgatónak, oktatónak egyaránt. Ezt az aurát kellett ellopni és kiosztani azoknak a gyáva és tehetségtelen figuráknak, akik más módon nem juthattak volna egy jobb hely közelébe.

És ugyan lehet mindig hivatkozni a „tugyukkikre”, akik miatt a nagy népi tehetségek nem kerülnek oda – de hát nem más ez a szabadkőművesezéssel, liberálisozással, nemzetközi összeesküvéssel együtt, mint a virtigli, jól megszokott zsidózás (ugyanott cigányozás kapható). De ez csak a magyarázat.

Ahogy ellopták egykor a ma Magyar Nemzet címen kinyomtatott sajtóterméket vagy a szolnoki színházat – és próbáltak megélni a mind foszladozóbb régiek eredményeiből, akiket persze sebtében mindig el kellett távolítani –, mert nyilván ezek a nyaloncok el is hiszik magukról, hogy vannak olyan jók, aztán kiderül, hogy nem, de az már a következő történet... Őrségváltás, meg egyéb szép szövegek – közben meg csak egy zsarnoki hatalom kiszolgálói néhány koncért.

És ne tessék most azzal jönni, hogy akadnak ott igazi tehetségek is, mert ott van például a..., meg a..., ja és a... Mert oké, ott vannak. De ők már régen nem a tehetségükkel, a hozzáértésükkel, a szakmai alázatukkal akarnak eredményt elérni, hanem azzal, milyen hűségesen, gondolkodás nélkül szolgálják a diktátorocskát. És ez a tapasztalat szerint nem tesz jót a tehetségnek. A többit meg meg lehet nézni a Mephisto című filmben.

Tönkreteszik, lelakják, a hírnevét szétfoszlatják, és ha egyszer majd a valódi tulajdonosok élve visszatérnek és kérik, ami az övék, akkor általában igen megsértődnek, hogy is van ez most.

És itt most újra felvetem, nem kellene-e nekiállni és megszervezni egy igazi, valódi tehetségre alapozott, független Színművészetit is? Az ellenérveket én is tudom. De beszéljünk most inkább arról, mégis hogyan lehetne, addig is, míg a rablott holmit visszavesszük a rablóktól.

Dési János jegyzete a 2020. augusztus 31-i Esti gyorsban hangzott el.