Gábor György: Járt utakon, kitaposott ösvényeken
Annak idején, Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján az Operaházban rendezett ünnepségen Dobi István a beszédét azzal kezdte, hogy a nagy ünnep fényét azon nyomban igyekezett kozmikus magasságokba emelni, s rétori bravúrral mindjárt az első mondatában, internacionalista auftaktként és nemzeti antréként, mintegy dialektikusan, továbbá leheletszerű eleganciával kifejezve a politikai miheztartás halkan, ámde annál határozottabban javasolt és támogatásról biztosított ösvényét, felhívta a figyelmet arra, hogy Rákosi elvtárs születésnapja növeli hálánkat és hűségünket a nagy felszabadítónk és támaszunk, a testvéri Szovjetunió és a hatalmas Sztálin iránt.
Vásárhelyi Mária: Hős apák, cserbenhagyott gyermekek
Suhajda Szilárdnak egy számomra nehezen érthető extrém sport, Szilágyi Józsefnek az igazság és a magyar szabadság volt a szenvedélye. De vajon lehet-e bármilyen szenvedély fontosabb egy gyermeknél, aki kizárólag azért született a világra, mert mi így döntöttünk?
Kardos András: Hős vagy áldozat?
Az biztosan alapkérdés, hogy érdemes-e akkora kockázatot vállalni, amelyet Suhajda Szilárd vállalt azért, hogy oxigénpalack nélkül megmássza a Mount Everestet.
Csillag István: Tízévente
"A szépen, nemesen és választékosan élő Orbán-elitnek Orbán nyomdokaiba lépve el kell jutnia a közpénz magáncélra való felhasználásától (sikkasztás), az ellenfél ellenséggé nyilvánításáig, majd a közösen elfogadott szabályok saját személyes érdekeikre írásától az idegen érdekek gátlástalan kiszolgálásáig."
Gábor György: Ráhel és a pünkösdi tananyag
A tanulás zsidó hagyományából átvett újszerű elemmel jelentkezett a Corvinus Egyetem és a miniszterelnök saját lábán álló és a saját férjének cégét képviselő Orbán Ráhel. A család, Ráhel és István a zsidó sávuot elsőrendűen fontos üzenetét közvetítették, amelynek készséggel biztosított helyet a Corvinus Egyetem.
Fleck Zoltán: Hogyan legyünk nagyon kicsik
"Magyarország zsugorodik. A szó szoros értelmében, mennyiségi és minőségi szempontból, gazdaságilag és kulturálisan és képletesen is, szava semmit nem ér, álláspontja megkerülendő, szándékai tisztátlanok."
Holoda Attila: Kinek lesz erre energiája?
Ha diplomáciai toporzékolásból, felesleges hangulatkeltésből és vétófenyegetésből energiát lehetne termelni, akkor talán már régen a világ energiaexportőrei közé tartozhatnánk, ám a szomorú valóság az, hogy dumából, magánrepülős rongyrázásból és hepciáskodásból nem lesz több energiánk most sem.
A mi kis keresztény-nemzeti darálónk - Gábor György publicisztikája
Pártunk és Maffiánk helyesen teszi, ha ledarálja a lélegeztetőgép dokumentumait, s velük minket, a mi munkánkat, adónkat és összespórolt pénzünket, mert autópálya-matrica ügyben 63 év múltán is hősiesen, bátran, elszántan és öntudatosan reklamálunk, ám ha ledarálják többszáz milliárd forintunkat, az senkit sem zavar, azért nem emeljük föl a hangunkat, nem reklamálunk, nem küldjük el őket oda, ahová leginkább tartozónak gondoljuk mindüket, hanem szépen és fegyelmezetten négyévenként újraválasztjuk őket.
Vásárhelyi Mária: "Elporlik, szétpereg…" – Három T a nyilvánosságban
3/05/2023 17:05
| Szerző: Vásárhelyi Mária
A Kádár-rendszerben a vezető kulturpolitikusok osztályozták a szerzőket és műveiket támogatott, tűrt és tiltott kategóriákba. Ma ismét virágzik ez a kategorizálás. A piszkos munkát pedig a hatalom által manipulált piac elvégzi el.
Nem kell ahhoz cenzúrahivatal, nincs szükség hatósági tiltásra és szankciókra, hogy a független média utolsó mohikánjai is kidőljenek a sorból. Talán észre sem vesszük, hogy a szabad nyomtatott sajtó szó szerint az utolsó óráit éli és az online médiában is jól láthatók a bomlás jelei. Az államkapitalizmus olyan szörnyeteg, amely úgy végzi el a piszkos munkát, a neki nem tetsző, kritikus hangok elhallgattatását, hogy látszólag még tiszta is marad a keze.
Elég, ha úgy dönt az állam, hogy az évi sok százmilliárdos reklámköltésből egyetlen fillért sem kaphatnak a kormánnyal szemben kritikus médiumok, ill. ezek közül azok, amelyek nem hajlandóak a hatalom szája íze szerinti, tartalmi önkorlátozásra. Csak néhány témát jelöl meg a propaganda hivatal, amellyel nem tanácsos foglalkozni – pl. a miniszterelnök családjával kapcsolatos hírek – ezek azonban a rendszer legszikárabb alapjait érintik. Ha ezt megígéri az orgánum tulajdonosa, akkor csurran-cseppen a reklám megrendelésekből, ám ha nem, akkor ne számítsanak állami reklámra.
De ne aspiráljanak a céges reklámozók megrendeléseire sem, mivel a hatalom arról is gondoskodik, hogy a feketelistára került orgánumok ebből a forrásból se kapjanak egyetlen fillért sem. Jutalmazással, fenyegetéssel, zsarolással eléri, hogy a multik és a hazai magánvállalkozások kedvét elvegye attól, hogy a valóban szabad médiumoknál költsenek reklámra, függetlenül attól, hogy kik olvassák, hallgatják, nézik az adott orgánumot. Normális országokban ez úgy van, hogy a reklámra szánt pénzt ott költik el a cégek, ahol az – számításaik szerint – a legjobban hasznosul, nálunk azonban oda áramlik a pénz, ahová a politika irányítja. Lényegében mérhetetlenül alacsony, néhány százalékos hallgatottságú, nézettségű, olvasottságú médiumok roskadoznak a reklámmegrendelésektől, más, jelentős közönséggel rendelkezőket viszont egyetlen komolyabb magáncég sem talál meg.
S ha mindez nem elég a független média elhallgattatására, akkor következnek az adminisztratív módszerek. Elég, ha az állami tulajdonban lévő Magyar Posta egyik napról a másikra bejelenti, hogy bezár 300 postahivatalt és a továbbiakban felhagy a lapterjesztéssel. A kistelepüléseken eddig vagy megrendelték, vagy a helyi postán vásároltak az olvasók újságot, mostantól ennek vége. Az olvasó újság, a lap vásárló nélkül marad.
És sok esetben hatékonynak bizonyul az is, ha a nagyobb üzletláncok tulajdonosaival az állam közli, hogy melyek azok a lapok, amelyeket nem szeretne az üzletek polcain látni.
És adott esetben a nyomdának is oda lehet szólni, hogy lenne egy nagyobb állami megrendelés, ha nem nyomtatja ki a kritikus lapot.
Amikor az Élet és Irodalom szerkesztősége vészhelyzetet hirdet, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nagyon nagy a baj. Amikor azt olvashatjuk a lapban, bekeretezett felszólításban, hogy ha mi, olvasók nem segítünk, akkor az 1957. óta hetente megjelenő újság nem éli túl ezt a válságot, akkor nincs okunk kételkedni abban, hogy a végső tartalékaikat is felélték.
Amikor a Jelen c. – alig néhány éves múltra visszatekintő – hetilap egyszer nem jelenik meg, mert nem tudják kifizetni a nyomdaszámlát, akkor nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy lássuk, milyen anyagi helyzetben van a szerkesztőség.
Amikor a legnépszerűbb internetes portáloktól egymás után távoznak az alapító tagok, akkor feltételezhetjük, hogy megindult a belső bomlás ezekben a szerkesztőségekben, és nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ebben a gazdasági nyomorúság mellett a Fidesz maffiának is szerepe van.
Mindeközben pedig ezeknek az orgánumoknak a közönsége folyamatosan szegényedik el, csúszik le a középosztályi létből, jelentős részük már arra is képtelen, hogy megvásárolja ezeket a lapokat, előfizessen az internetes portálokra, nem hogy arra, hogy külön támogassa is ezeket. Az is valóságos csoda, hogy a Klubrádiót életben tudja tartani közönsége, de ennél többre bizonyára nem képes.
A Kádár-rendszerben a vezető kultúrpolitikusok osztályozták a szerzőket és műveiket támogatott, tűrt és tiltott kategóriákba. Ma ismét virágzik ez a kategorizálás. A piszkos munkát pedig a hatalom által manipulált piac elvégzi el.
