Sapka – Józsa Márta jegyzete

A minap a trolin álldogáltam, az indulás előtti utolsó pillanatban felugrott a megállóban egy szép fiatal lány, és megkérdezte, hogy a Stadionok felé megy-e a járat. A vezetőfülkéből mérges morgás, majd üvöltés hallatszott, a pilóta hosszan ecsetelte, hogy miért nem olvasta el az utas a táblát a megállóban, talán nem tud olvasni, hogy is képzeli, neki nem joga felvilágosítást nyújtani, mindezt háromszor, hogy értse a csuklós 75-ös közönsége, hogy a szolgáltatás igénybe vevője talán analfabéta. Természetesen az ilyenkor nélkülözhetetlen kötőszavak kíséretében. A lány jól tűrte az atrocitást – már ha türelemnek lehet nevezni, hogy nem rúgott bele a vezetőfülke ajtajába, nem üvöltött vissza hasonló cizelláltsággal, csak annyit mondott halkan, jó, akkor én többet nem kérdezek semmit.

Bölcsen tette, nem éri meg a falra festeni az ördögöt, ki tudja, mikor érne el a Szuverenitásvédelmi Hivatal füléig. Hogy az hagyján, hogy nem tetszik neki valami, de megeshet, hogy még ki is tátja a száját. Hogy olyan ember, aki képes volna kiállni magáért. Jó, mindennek oka valószínűleg egy kiégett trolivezető magánnyomora lehetett – hiszen az általános közbeszéd trágársága mellett ki tudja, mennyi fáradtság, gond, lelki teher aggaszthatja adott esetben a műszakja tizedik órájában, az ónos esőben és a dugóban. Talán az járt a fejében, hogy már most, a hó közepén fogalma sincs, hogy mi lesz a következő fizetésig.

Ezért aztán beleköt bárkibe, ha van rajta sapka, ha nincs. Rázúdítja az egzisztenciális félelmeit. Előbb-utóbb éhen halhatunk – mormolhatja magában – hacsak nem lesz valami újabb ársapka, ízlelgetheti magában a pár éve megtanult szót. Talán éppen akkor hallhatta valamelyik NER-rádióban, hogy ez a mesterterv újra. A legalább öt és fél százalékos inflációs adat megjelenésekor. Mely ötlet ugye nagyjából azt jelenti, hogy a kormány szívatja a boltosokat. Is, persze. Egyes termékeket olcsóbban kell adniuk, hogy az itt kiesett bevételt más áruk drágításával kompenzálják. Miközben ezzel a manőverrel a sapkás termékek beszállítóit – nevezzük most itt egyszerűen őket tojástermelőknek – is cselezésre kényszerítik. Akik elszoknak a piaci áraktól, és egyre több pénzt próbálnak, racionális okokból, tehát önérdekből persze, kicsikarni a boltosokból. Hiszen nekik is többe kerül a tojás előállítása, pénzüknél kell maradniuk. Utóbbiak a magasabb árat kénytelenek lesznek megadni, de mivel a tojást limitált áron, tehát veszteségesen kell árulniuk, annál jobban megemelik a sapkamentes termékek árát. A vége természetesen az, hogy drágább lesz minden, amit csak a gazdasági irányítás nem akar észrevenni, a budipapírtól a zöldborsókonzervig. Ergo tovább gerjeszti az inflációt. De ennek a közgazdasági trükknek az észlelése ránk marad, egyszerű fogyasztókra.

A mindennapi megélhetésünk költségeinek kiszámítására is hivatott közpolitikai intézmény, a Központi Statisztikai Hivatal már régóta nem számol, mert nem számolhat fogyasztói kosarat; mert így nyilvánvaló, hogy nem lehet megbecsülni, ki mit, miért költ vajon. Mennyire elég a nyugdíja, mire jut a minimálbérből, a GYES-ből. De ne adjuk fel. szerencsére vannak azért tételek, amelyek gyanújakor jóval szigorúbban a körmére néznek a könnyelmű költekezőknek, mint egy morcos trolivezető, vagy egy kisnyugdíjas nagymama bevásárlólistájának. Teszem azt kösse fel a szoknyáját az a mikepércsi anya, aki azért mer pofázni, mert nem akarja akkumulátorgyárak között, kényszeriparosított zónában felnevelni a gyereket. És mondjuk környezetvédelmi munkájához még uniós pályázatot is nyert. A Szuverenitásvédelmi Hivatal ilyenkor azonnal lerúgja a hungaromellkasról a brüsszeli bakancsot, és jól megmutatja, hogy egy családanya hol és miből éljen, kihez szóljon. És hogy mihez tartsa magát, ha van rajta sapka, ha nincs.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen február 13-i adásában hangzott el.