Rényi András: Miszlik és szuverenitás

A hatalom sziklaszilárdan áll, szilárdabban nem is állhatna – ám immár tényleg semmilyen morális megfontolás, a demokratikus éthosz nyomai nem korlátozzák. La Rochefoucauld örökbecsű bonmotja szerint „az álszentség a Bűn tisztelgése az Erény előtt”. De miért is kellene tisztelegnie? – kérdezi a Bűn, és inkább köp egyet. A brutalitás, amellyel Orbán Viktor nyilvánosan lemészárolta Novák Katalint (a derűs, családbarát és hitvalló katolikus elnökasszonyt, a NER álszentségének árvalányhajjal felékített ikonját), minden korábbinál láthatóbbá teszi a diktátor bárdolatlan arcvonásait. Nix pávatánc: a miniszterelnök az erkölcsi szempontoknak és a demokratikus játékszabályoknak még a halvány látszatára is magasról tesz, s ha pillanatnyi számítása azt kívánja, azt is könyörtelenül megalázza, aki a rendszer részeként minden ráosztott csicskaszerepet mosolyogva vállal el. (Mint néhány hónapja a Dávid Katalinról írt nekrológban írtam, így tesz azokkal is, akik merőben odaadó barátságból, fülbe súgva és az ő arcát óvva, féltésből merészelnek valamiben ellentmondani neki.)

Számomra, sokakkal ellentétben, a szombati lemondásokban kulminálódó eseménysor nem elsősorban titkos kamarilla-ármányokról, „a mi pedofiljaink” mentőakcióiról  és hasonló, romlott és nemtelen történetekről árulkodik – ha ilyesféle machinációkat nem is lehet kizárni, engem most nem ez foglalkoztat. Hanem hát hogy mégis miféle állapotok uralkodnak ott fenn? Miféle is lehet ez a NER-világ belülről, ahol egymást közt így intéződnek a dolgok?

Mert egy dolgot nagyon is világosan látni. Hogy mi az ára annak, ha valaki, mint ezúttal Novák Katalin, kész szerepet, sőt kulcsszerepet vállalni a maffiaállam legitimálásában, azaz – busás fizetésért, nyilvános szereplésekért, kóvedért cserébe – hajlandó belekorrumpálódni a rendszerbe. Hogy mi az ára annak, ha módot kap fölépíteni saját imázsát, stábját, nemzetközi kapcsolatrendszerét: hogy beutazhatja a fél világot és mosolydiplomáciájával népszerűséget szerezhet itthon és külföldön egyaránt.

Az ár: hogy örökre függésben marad – hogy nem szabadulhat a rendszer öleléséből. Hogy merő látszattá silányul szabadsága, individuális autonómiája, hogy értelmét veszti önérzete és erkölcsi önbecsülése. Hogy mindaz, amit elért és megszerzett, sohasem lehet igazán az övé.

Történt, ami történt: Novák nagyot hibázott. Óvatlan volt, engedett ilyen-olyan baráti nyomásnak, talán abban bízott, hogy sose derül ki. Ráadásul nem egyedül tette, és az alkotmányos rend szerint nem is tehette egyedül. S mivel Varga Judit, aki akkor a politikai felelősséget vállalta a döntésért, most szintén végleg kivonul a közéletből, úgy tűnik, működik a jogállam: a súlyos hiba nem marad következmények nélkül, akinek buknia kell, bukik. A kormánysajtó már meg is találta a főszólamot: Novákban és Vargában volt erkölcsi erő bevallani a bevallandókat és levonni a következtetéseket, bezzeg a baloldalon, blabla, blabla.

Csakhogy nem ez történt. Se Novák, se Varga nem vallott be semmit és nyilvánvalóan nem önként távoztak posztjukról – Orbán csak villámgyors, nyers mozdulattal eltüntette őket a süllyesztőben. Nem tudjuk, hogy a történtek miatt megmoccant-e bennük valamiféle lelkifurdalás – a miniszterelnök mindenesetre nem engedte meg nekik, hogy ha volt ilyen, ki-ki lelkiismerete szerint, szabadon cselekedjen. Hogy maga döntse el,  védekezik, ellentámad vagy visszalép. Nem engedte, mondván: van egy messze magasabb és átfogóbb minden erkölcsi, emberi, igazságossági szempontnál: a „politikai családé.” Novák és Varga kegyelmi bénázását a családfőnek saját szuverenitása védelmében azonnal és kíméletlenül meg kellett torolnia.

Nem sajnálom sem Varga Juditot, sem Novák Katalint – tudniok kellett volna, hogy mit jelent az, amit a NER, de leginkább Orbán Viktor iránti feltétlen lojalitás parancsának szokás nevezni. Vargát nem hallottuk, de Novák Katalin lemondó nyilatkozatában többféle jelét is adta annak, hogy nem épp erre számított.

Például mindjárt az elején ott az az árulkodó megjegyzés, hogy „nem a politikusokhoz, a politikacsinálókhoz” szól, hanem azokhoz, akiknek a szolgálatára felesküdött. E retorikus szóvirág, amelyre másként nem volna szükség, pontosan azt mondja ki, amit tagadni látszik: hogy a lemondó nyilatkozat címzettje maga a miniszterelnök. Érezni némi dacot abban is, ahogy annak a „mozgástérnek” az elvesztéséről beszél, ami ahhoz kell, hogy „szuverén államfőként jól teljesítse a feladatát”. Végtére is a belengetett alkotmánymódosítás – egészen megalázó módon – őt személyesen korlátozta volna. De hiába lett volna hajlandó akár így is aláírni, a miniszterelnök ennyi szabadságot sem engedett neki: úgy rúgta ki, hogy a selyemzsinórként küldött nyilvános bejelentésben se a címét, se a nevét nem ejtette ki a száján. Véletlen volt-e, hogy a leköszönő elnökasszony épp most érezte indokoltnak arra figyelmeztetni, hogy „a szuverenitás drága kincs... vigyázzunk rá”, amikor az övét – azt a nagyon keveset – épp megvonták tőle? Hogy a Fidesz-propaganda aktuális varázsigéje épp itt és így, e sokmillió nézőt sokkoló, hangsúlyos pillanatban és ebben a kontextusban hangzott el?

Vagy mit kezdjünk ezzel a bekezdéssel: „A politika kemény, olykor kegyetlen világ. Vannak, akik azt gondolják, hogy nekünk, nőknek ezért nem is való. Ezzel nem értek egyet. Ne hagyjuk magunkat! Kellenek a nők a közéletbe is, mert hitem szerint akkor idővel méltányosabb, békésebb és bizonyára tartalmasabb lesz ez a világ.” Nem félreérthetetlen utalás ez Orbán nőkkel kapcsolatos, sokszor elárult bugris-macsó előítéletességére? Egy oldalvágás annak a mérhetetlen férfidölyfnek és megvetésnek az irányába, amelyet a nekik kötelezően kijáró groteszk kézcsókok röhögnivaló „udvariaskodása” ellenére a magyar miniszterelnök az „asszonyokkal” szemben mindig is táplált?

S végül: nem föltűnő, hogy Novák Katalin mindenkinek – a munkatársaitól, stábtagjaitól a férjén és gyermekein át minden magyar polgárnak – cirkalmas és dagályos mondatokban köszöni meg, hogy több mint két évig elnökük, a legfőbb közjogi méltóság lehetett – de a „politikai családhoz” és a mindenható családfőhöz nincs szava, holott karrierjét és csúcsra futását éppenséggel csak neki köszönhette? Akiknek narancssárga ikonjait fülbevalóként – a család büszke tagjaként – aggatta magára? Nem halvány viszonzása volt ez annak a rideg hallgatásnak, amellyel a bosszúálló miniszterelnök azóta is bünteti?

A „politikai család” megvéd tehát az ellenséges külvilágtól, de autonóm személyként, erkölcsi lényként végleg megsemmisít. A miniszterelnök miszlikbe aprította a köztársasági elnök  maradék szuverenitását is – de kétség ne férjen hozzá, őt sem fogja „az út szélén” hagyni. A mindössze negyvenhat éves Nováknak élete végéig sokmilliós járadékot, luxusvillát, irodát, szolgahadat garantál – nincs kezesebb az önérzetétől megfosztott, morálisan fullra korrumpált, érdemtelenül eltartottnál. A NER-süllyesztő rendje, hogy minél magasabbról bukik valaki, annál puhábbra esik. A Megafon senkiházi csahosainak tízmilliókkal megtámogatott „erkölcsi” igazolása még szépségtapasznak is inkább sértés, mint elégtétel lehet a számára.)

Ha Novák Katalinban, ahogy lemondó beszéde sejteti, maradt még szemernyi morzsája az autonómiának, tartásnak és önbecsülésnek, akkor nemcsak a közjogi méltóságról mond le, hanem a „politikai család” élethosszig tartó gondoskodásáról is. Ez lehetne az ő szuverenitása: igazabb és valódibb, mint az, amit Orbán kebelén bármikor is élvezhetett.

Ennyi erényesség láttán még Orbán Viktor is zavarba kerülne – egy percre tán el is szégyellné magát.