Lomi – Józsa Márta jegyzete

Egy éléskamra, egy lakás, egy pince, egy garázs, egy utca vagy egy kerület lélegezhet fel akkor, hogyha lomtalanításra kerül végre sor. Évente egyszer adódik ilyen rendkívüli alkalom, szombat este szabad csak kitenni az elárvult járókeretet vagy a sílécet (persze már péntek délelőttől kerülgetjük), félénken odakukkantani, hogy nem akad-e valahol egy használható, és még a profi lomisok elől hazacsempészhető olívazöld hokedli, nyomokban narancslikőrt tartalmazó csatos üveg, netán egy eredeti tulajdonosai által fel nem ismert, funkcionálisan a régi tévé tetején, a csipketerítő lenyomataként alkalmazott Fabergé tojás, rögtön a porcelán kiskutya és a hollóházi bonbonier mellett. Mely praktikus alkalmazástól azután megfosztatott a lapostévék unalmas korszakában a televízió.

Lehetőleg abból a szériából származhatna az a tojásékszer, amelyet még cári megrendelésre alkotott az azonos nevű, francia származású orosz ékszerész, tán akad még belőlük pár a Kreml pincéjében. Egyéb limlomok és a mellett a mentális értelemben vett történelmi szemétdomb mellett, amelytől olykor reméltük megtisztulni az ilyen-olyan néven futó orosz birodalmi palota tömjénszagú bugyrait. A történelem gyakran széthurcolja a családi ezüstöt, minderre csak az emlékeztet, hogy a hírek szerint valaki valamilyen amerikai ócskapiacon állítólag talált egy eredeti, cári Fabergé-tojást.

Ennek az illúzióját azonban ne hajszoljuk itt, Budapesten, ahol valójában lomtalanítás fölöslegessé vált tárgyak éves zarándokhelye, vagy inkább naplója. Esetleg ajándékozó színtere, ahol új tulajdonosra lel a nagymama egykori sparhertja, a húsz éve a pincében őrzött fürdőszobaablak, alkalmasint a családi Zsolnay, megesik, hogy az eozén porcelánban az örökösök csak az avíttasságot látják, mint amerikaiak a milliókat érő Fabergé-tojásban. Évtizedes befőttek, korhadt ajtókból kiszerelhető és ócskavasként még eladható zsanérok, olyan ez, mint egy kitárulkozás: kinek mi képvisel értéket, és kinél múlt el az egykor kedves tárgy iránti érzelem. Kinek fontos, hogy rátaláljon egy éppen akkora deszkára, ami hiányzott a spájzból, kinek életmentő, hogy ilyenkor begyűjtsön egy kis tőkét. Értsd: a lefeszegetett, összegyűjtött fémek árából feltöltse a villanyóráját.

Valójában személytelen közösségi cserebere történik, melynek során a piac törvényei szerint változnak meg a tárgyak értékei. Ahhoz, hogy valaki e piacon sikeresen megállja a helyét, kell vállalkozó szellem és némi bátorság is. A lomtalanítások állandó szereplőinek jóval jobb a szeme az értékekre, mint az amatőröknek, és meglehetősen morcosan tudják védelmezni a kiszemelt javakat. Ugyanakkor e sokszor fesztiválhangulatúvá kiteljesedő ideiglenes kerületi szemétdomb – amelyre a külföldiek lelkesen tudnak rácsodálkozni – arra is megtaníthatná a közönséget: valóban, mennyire sok felesleges tárggyal vesszük körül magunkat – és mennyi olyan van, amit inkább az utcára hajítunk ahelyett, hogy megkeresnénk, kinek segíthetnénk velük. Mondjuk egy kidobott ajtókerettel olyasvalakinek, aki megpróbál saját erőből felújítani egy kulipintyót, de nincs pénze nyílászáróra.

Még pompásabb lenne, ha ezt az össznépi csereberét segítene a polgároknak megoldani valaki, aki ehhez ért, mondjuk a köztisztasági vállalat. Alkalmasint úgy, hogy bevonja a munkába a hozzáértő lomizókat, akik amellett, hogy most elvileg illegálisan turkálnak más szemetében, értenek is valamihez. Tágabb értelemben: az újrahasznosításhoz. Például mindenki évente egyszer rendelhetne lomtalanítást, a lomizók a közterületesekkel együttműködve kiválogatnák mindazt, aminek számukra van piaci értéke, és ehhez hozzá is lehetne hamar szoknunk.

De mi, úgy tűnik, az éves szemétfesztiválhoz szoktunk hozzá, el sem tudjuk képzelni enélkül az éveket. Másnap reggel aztán a köztisztaságiaik lemossák az aszfaltot, és mi végre tiszták leszünk, ha kell, ha nem megőriztünk egy hagyományt, és egyébként is minden el van felejtve.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen november 21-i adásában hangzott el. Kiemelt kép: Balogh Zoltán/MTI (részlet)