Karcer – Józsa Márta jegyzete

Arra ébredtem a minap, hogy egy nagyon kedves kolléganőm innen a Klubrádióból küldött egy üzenetet. Miszerint azt álmodta, hogy én politikai fogoly lettem, és ő betört a stúdióba, és élő adásban elmondta, hogy adjanak engem vissza. Itt vagyok, köszi, nincs ezzel semmi probléma, végül is minden álomnak vége szakad egyszer. És minden álomnak megvan a maga oka is, ezt minimum Freud óta tudjuk, ahogy azt is, hogy az álmok elemzése ősi műfaj, az álomfejtő szakma nagyjából egyidős az emberiséggel. Egyébként azt válaszoltam az üzenetre, hogy én kamaszkoromban mindig arról ábrándoztam, hogy betörök egy rádióstúdióba, és kihirdetem a szabadságot, kerül, amibe kerül. Ez végül nem esett meg, politikai motívumokból ugyan találtam már magam párszor őrizetben, de ugye más idők, más ország, más ügyek. Bár persze a kulcsszó, a szabadság ott is döntő motívum volt. Amikor még meg tudtuk határozni, hogy hol vannak a prioritások, hogy ki áll az elnyomó és ki az ennek ellenálló oldalon. amiből most idézek, az mindenkinek otthonos lehet diákkorából, közös házi olvasmányaink révén, tehát:

– Akkor hát vigyen a karcerbe, mert megharagszik.

– Karcerbe, – mondta István bácsi, – milyen karcerbe? Hiszen ő szüntette meg a karcert már tíz esztendeje! nincsen már karcer a debreceni kollégiumba! Azt csak úgy mondta... Ha maga nem csinált semmit, akkor ne féljen semmitől. Gondoljon az édesanyjára és nem lesz semmi baja...

Persze, hogy ez Nyilas Misi és az iskolai pedellus párbeszéde, Móricz Zsigmond, Légy jó mindhalálig. A karcer szó jelentése börtön, fogda, de lehetett iskolai zárka is. A lényeg, hogy a kulcsa mindig a hatalom zsebében van, és annak jó, avagy rosszindulatától függ, hogy mikor veszi elő. Vagy mikor hangsúlyozza, hogy elővehetné ugyan, de nem teszi, csak éppen jelzi, hogy nála van. Erre szokták mondani, hogy pedig agyon is lőhették volna. A következő néhány napban, mint minden felfokozott politikai csatározás idején, az lesz a nagy kérdés: ki meddig megy el. Ki hova teszi a kulcsot. Ki küldi ki a nemzetbiztonsági Szakszolgálatot és NAV-ot a politikai ellenfelének a jogászaihoz hajnalban, hogy feltúrják az irodáját. Ki fest kinek a plakátjára Hitler-bajuszt, ki hallgat le kit, kit melyik ajtón engednek be a televíziós vitának nevezett bohózatra, hányszor csördül meg még a telefonunk, hogy beleszóljon egy csúcspolitikus hangján kampányüzenet, mire égetnek még naponta egy-egy iskolányi, vagy kórházi pénzt. Hogy néz majd ki jövő héten a Békemenet utáni Margitsziget. Ki az, aki még a hajléktalankérdést is zsarolási potenciálnak tekinti. Elnézve országszerte az utcákon minden tekintetben borzalmas vizuális környezetszennyezést nosztalgikusan állapítom meg, hogy akinek 1990-ben volt egy fénymásolója, egy doboz festékje és egy pemzlije, az nagy valószínűséggel jóval nívósabb kampányüzeneteket tudott közvetíteni, mint az, amit most minden villanypóznára felmadzagolva látunk. Igaz, akkoriban még volt valódi verseny és valódi üzenet. Szóval ennyi, egyelőre örülök, hogy nem vagyok a karcerben, szabadlábon vagyok, bár ennek a fele sem igaz, a lábamat hónapok óta kínozza valami nyavalya, ami pedig a szabadságot illeti: nem véletlenül poroltuk le sokan egy ideje a Bibó Istvánhoz kötődő, a szabadság kis körei fogalmát.  Erről álmodunk, és reméljük – ahogy mondani szokták – hogy az álmok nem hazudnak.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. május 30-i adásában hangzott el.