A láthatatlan ember – Szénási Sándor jegyzete

Hétköznap a bevásárlóközpontban. A mélyben nyugdíjas válogat az egy darab kaliforniai paprikához akciós árut, egy bortársaság reklámlapja a földön, primitivo csomagot hirdet, amibe azért egy még olcsóbb abruzzóit is benyomtak. Aztán jönnek a divatszaküzletek, klubtagoknak 30%-os engedménnyel, de amúgy is minden olcsóbb, csak tűnjön már el a téli készlet.

A következő kamaradarab két szereplője: egy riasztóan sovány, koszlott dzsekis fiatalember, és egy felállított ágyúlövedékre hajazó kuka, amibe a gondos vendégek azokat a papír, műanyag stb. hulladékokat dobálják, amelyeket a személyzet nem szed össze, mert nem a pultról származnak. Tehát:

A riasztó göncökben megjelenő, ám jóarcú fiatalember hatméteres távolságból indul meg a kuka felé, az arca kisimult, nyugodt, tekintete a célállomásra összpontosít, vagyis nem néz szét, nem számít neki a külvilág, egész lénye azt sugározza, hogy nem fogja érdekelni az a csöndes, utálkozó reakció, amivel az elkövetkző húsz másodpercet a jelenlévők lekövetik. Ismeri ezeket a pillantásokat jól, és túl van rajtuk.

Gyorsan belenyúl a kukába, hallani, amint szétdobálja a szemetet, aztán kihúz egy félgömb fedelű, üresnek tűnő poharat, amiből még kiáll a szívószál. Legyen ez egy avokádólattés pohár? Hát persze, hogy legyen, és persze, hogy csak egy felületes és pazarló személy hiheti üresnek. A fiatalember a szájába veszi a piros műanyagszálat, hogy aztán egy másodperc alatt végezzen a számunkra láthatatlan maradékkal, és tűnjön el olyan hirtelen, ahogy jött, annak az embernek a magabiztos mozgásával, aki tudja, hogy a körülötte nyüzsgők csak fantomalakok, a világ pusztán látszat. Ám az is lehet, hogy a fiatalember egyszerűen egy másik időtartomány lakója, a párhuzamos idősíkban élők pedig – amint azt a sci-fik-ből jól tudjuk – sohasem láthatják egymást.

Ha ez így van, akkor a kamaradarabunk főszereplőjét nem zavarhatják sem inflatorikus gondok, sem a pánik, ami most a nyugati világot elönti Amerika okán és Oroszország miatt, nem gondolkodik azon, hogy hisz-e a holnapban, mert ez az ő világában értelmezhetetlen lenne, és nem bízik abban sem, hogy egyszer majd teli avokádólattés poharat talál. Őt nem lehet megijeszteni, és nem lehet tönkretenni, nem lehet elvenni tőle semmit, és adni sem lehet neki. Hiszen nincs. Megölni sem lehet, mert nem létezik.

Hogy ezt miből gondolom? Korábban tévedésből azt állítottam, hogy ennek a fiatalembernek a tekintete azért sem keresné a többiek pillantását, mert az utálkozásukat, ellenszenvüket jól ismeri. Helyesbítek: jól ismerte. Valaha. Most ilyesmiről már nincs szó, pusztán azért, mert az ilyen alakokra már nem is néz senki. Amikor megjelent, nem vettek tudomást róla, amikor kiitta a hideg, koszos maradékot, félrefordultak, amikor elhaladt mellettük, a mobiljukba temetkeztek. Lehet, hogy régen látták, amikor még nem lökődött át egy másik időbe, de már nem észlelik, így nem is botránkoztak meg.

Ők vannak többen, és lehet, hogy nekik van igazuk: ebben a világban, amiben én is élek, ő láthatatlan. Én képzelődtem.

Nem volt itt senki.

Szénási Sándor jegyzete a Hetes Stúdió 2025. március 8-i adásában hangzott el.