Locker Dávid: Pappa Pia

A szélesebb körben egyelőre ismeretlen, jelenleg egyetemista szerző fiatal életkora és olykor hektikus vérmérséklete ellenére már imponálóan komoly formaérzékkel és határozott nyelvi kifejezőerővel bír; nem véletlenül nyerte el a harmadik helyet a legígéretesebb kötet nélküli pályakezdőnek járó Petri György-díjért folyó 2020. évi versenyben.

A mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgatható versét Valcz Péter olvasta föl tavaly év végén a kitüntetés első három helyezettjét bemutató adásunkban. A költemény beszélője maró önreflexióval rajzolja meg átlagos vidéki értelmiségi szüleihez fűződő viszonyán keresztül tulajdonképpen saját magával kapcsolatos ambivalenciáit, és zárlatával egyúttal a családi háttér meghatározóságáról szóló lehetséges vitákat is nyomatékosan varrja el, amikor a poétikai és narratív képesség dominanciájának szégyenteli hatalmával való szembesüléssé fordítja azt át.

A vers a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg.

A vers eredeti, írott változata:

Locker Dávid: Pappa Pia

Tizenhat évesen Nietzschét olvasok
egy párizsi padlásszobában.
Nagyjából fél óra múlva
– mikor már elég bölcsességet szedtem össze
a morál genealógiájáról –
a kávéház felé veszem az irányt.
A párizsi padlásszoba:
az emeleti szobám Csákváron.
A kávéház:
a nippekkel kirakott ebédlő a földszinten.
Miközben kicsomagolom
a márványsajtot,
a rabszolgamorálról
és a ressentimentről értekezem:
arról, hogyan hatja át az alacsonyrendű embert
a nemes iránti ellenszenvvel vegyes irigység.
A szüleim zavarodottan aháznak,
míg összekeverik a majonézt a ketchuppal;
a csajom, aki nálam tölti a szombatokat,
csodálattal néz rám.
(Tulajdonképpen ezért az arcáért
csinálom az egészet.
Másfél év kell neki,
hogy elhagyjon azzal:
„valami igazira vágyik”.)
A tévében közben felzúg egy romantikus komédia.
„Ez is csak azoknak a birkáknak való” – mondom
megvető mosollyal – „akik képtelenek szembenézni
a Sorssal.”
Anyám gyorsan el is kapcsolja a csatornát:
„Nem tudom, ki hozta be ezt a hülyeséget.
Tudod, hogy mi nem szoktunk ilyeneket nézni.”
Pár óra múlva,
mikor dugás után lebattyogok vízért,
önfeledt nevetést hallok.
Megtorpanok.
A szüleim a Pappa Piá-t nézik.
A lépteimre hátrafordul apám,
és Balázs Klári sikoltozásáról
zavarodottan a Discoveryre kapcsol.
Aztán mindketten a földet nézik.
Aztán mindhárman a földet nézzük.
A hazugságon kapottak szégyene mégis
csak az én vöröslő arcomé.