Kapu: Az én példám jó arra, hogy az ember ne féljen a lehetőségektől

Ahogy arról korábban a Klubrádió is beszámolt, Kapu Tibor és társai magyar idő szerint kedden 11:30 körül épségben landoltak a Csendes-óceánon Kalifornia partjainál. Még 2024 júniusában munkatársunk készített interjút Kapu Tiborral és a tartalékának kijelölt Cserényi Gyulával. Ezt a beszélgetést közöljük most.

 

Cserényi Gyula, Matolcsi Zita riporter és Kapu Tibor

Fotó: Klubrádió

 

A 33 éves gépészmérnök Kapu Tibor és a 35 éves villamosmérnök Cserényi Gyula a HUNOR űrhajósprogram keretében hosszú és szigorú kiválasztási folyamat során kerültek be a legjobb négy közé, majd végül tavaly májusra dőlt el, hogy ők lesznek az új magyar úrhajós páros.  Ők a második ilyen magyar duó, elődeik 45 évvel ezelőtt Farkas Bertalan és Magyari Béla vadászpilóták voltak. A Szovjetunió vezette 1980-as Interkozmosz űrkutatási projekt keretében Farkas Bertalan utazhatott az űrbe, ő volt az első magyar, aki kijutott a kozmoszba, Magyari Béla kiképzett űrhajós, a Szojuz–36 űrhajó tartalékszemélyzetének tagja volt.

***

Matolcsi Zita: Hogyan fogadjátok ezt a hirtelen jött népszerűséget? Eddig nem sokan ismertek benneteket, most viszont hirtelen sztárok lettetek.

Kapu Tibor: Volt már némi előjele ennek a dolognak, amikor 8-ból 4-en lettünk kiválasztva. Az elmúlt tizennégy hónapban már sokszor részünk volt hasonló rendezvényekben és tapasztaltunk nagy érdeklődést, de nem ilyen nagyságrendben, amit az elmúlt két hétben élünk át. Ez a sokszorosa annak, ami korábban volt. Nyilván megterhelő ez, de én mindig édes teherként tekintek rá, hiszen időt kell vele tölteni, viszont az az érdeklődés, az a szeretet, az a büszkeség, amit az emberektől kapunk ekkor, annyira feltölti az embert, hogy – tényleg őszintén mondom – amikor nehéz napjai is vannak, akkor legtöbbször ez az, ami miatt tovább tud lépni az akadályokon. Amikor kiderült, hogy mi vagyunk ketten, és Szijjártó miniszter úr bejelentette ezt a kettő nevet ország-világ előtt, az az üzenet-hívás-chat dömping, amit utána kaptunk, még egyszer azt mondom, hogy nagyon fel tudja tölteni az embert. Jár ezzel egy olyan sajátosság, hogy mindenre válaszolunk, mindenhová elmegyünk, ahová tudunk, és ez nagyon sok idő, de gyakorlatilag csak pozitív oldalát látjuk.

M.Z.: És ti mikor tudtátok meg? Egyszer csak felhívtak benneteket?

Cserényi Gyula: Gyakorlatilag úgy történt az esemény, hogy az irányítótestületnek volt egy testületi gyűlése a Külügyminisztériumban, ott minden csoportvezető, szakember ott volt, akik a mi képzésünkben, illetve kiválasztásunkban részt vettek. És miután mindenki prezentálta a maga eredményeit, utána volt egy nagyon komoly, több órán keresztül tartó vita, ahol még feltettek kérdéseket a különböző csoportvezetőknek, és ezután az irányítótestület elvonult, hozott egy egyhangú döntést – ez fontos, csak egyhangú döntést hozhatott. Utána pedig volt egy nagyon rövid ceremónia, ahol megköszönték mind a négyünknek az eddig befektetett munkát és gratuláltak az eredményeinkhez, utána egyesével bementünk egy helyiségbe, ahol ott volt egy boríték az asztalon, és akkor tudtuk meg az eredményt.

M.Z.: És felbontottátok a borítékot…?

Cs.Gy.: Mindenki egyesével ment be a helyiségbe, megnézte az eredményt, utána távoztunk az épületből, és az épület előtt vártuk be egymást.

K.T.: Nem is volt ott senki, tehát ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy egy nagyon szép konferenciaszoba egy nagyon szép konferenciaasztallal, síri csend, egy boríték, benne egy levéllel és kész.

M.Z.: Ez olyan filmszerű!

K.T.: Megvolt a dramaturgiája a dolognak.

Cs.Gy.: Fantasztikus élmény volt, nagyon jó volt ez a fajta eredményhirdetés, szerintem nem tudták volna egyébként ezt az információt vagy ezt a tudást nekünk átadni, úgyhogy ezt így köszönjük is nekik, ez így szuper volt.

M.Z.: Hogy kezeltétek, mikor megtudtátok, hogy ki mehet az űrbe?

Cs.Gy.: Mindenki csak a saját eredményét tudta meg, én kezdtem először névsor szerint a boríték kibontását, megkaptam azt az üzenetet, hogy tartalék űrhajós, lementem az épület elé, utána Tibi bement a helyiségbe.

K.T.: „Kutató űrhajós pozícióra érdemesnek bizonyult”. Ez volt a kiemelt mondat az értesítés levelében.

M.Z.: És akkor persze azt rögtön értetted, hogy mit is jelent pontosan?

K.T.: Köszönöm a kérdést, ez nem így történt, megkérdeztem a kollégákat: fel kell állítani egy sorrendet köztünk? Ami azt jelenti, hogy ha elolvassuk a levelet, akkor ott kell lenni egy számnak, hogy 1-2-3? Mondták, hogy nem lesz szám, lesz egy mondat kiemelve, amiből teljesen egyértelmű lesz. Kinyitottam a borítékot, elolvastam azt az egy mondatot, mert az tényleg ki volt emelve a levél közepén: kutató űrhajós pozícióra érdemesnek bizonyult, és így néztem, hogy ez még mindig nem egyértelmű, mert a tartalékos is kutató űrhajós! Aztán elolvastam az előtte lévő bekezdést, és ott volt, hogy a kiválasztás és előkészítés ezen része a kutató űrhajós és a tartalékos kiválasztásával véglegesnek tekinthető, valami ilyesmi megfogalmazással, és mivel ezek ketté voltak választva, így már egyértelmű volt – de még mindig nehéz volt akkor elhinni. Utána volt némi ambivalencia abban, amit éreztem, abból az egyszerű okból, hogy tizennégy hónapig mi négyen minden percünket együtt töltöttük. Lementem az épület elé, találkoztam Gyulával, láttam, hogy le van törve, hiszen úgy jöttünk oda, azokkal az ambíciókkal, hogy mi leszünk az első számúak, de amikor megtudta, hogy én vagyok a kiválasztott, azokat a pillanatokat, azt az őszinte örömöt, amikor a nyakamba ugrott, azt én nem fogom soha elfelejteni és el is fogom mesélni, akárhány alkalommal, amikor csak tudom, mert ez egy nagyon megnyugtató pillanata volt a döntésnek, hiszem akkor már tudtuk, hogy mi ketten fogunk együtt tovább dolgozni. És bár persze le volt törve a saját pozíciója miatt, de az én örömömnek, az én sikeremnek nagyon-nagyon őszintén tudott örülni. Nagyon jó köztünk a kémia, nagyon jó csapatot alkotunk, de sok minden más mellett ez is egy olyan momentum, amire én a következő hónapokban és években tudom, hogy tudok támaszkodni.

M.Z.: Gyula, te hogyan élted meg?

Cs.Gy.: Ahogy Tibi elmondta, bennem azért volt valamennyi szomorúság azzal kapcsolatban, hogy nem sikerült „repülő” űrhajósnak lenni, de nyilván a realista énem tudta, hogy ez mekkora siker, mekkora lehetőség és mennyire büszkének kellene lennem magamra. Nem kellett két nap, és teljes mértékben helyrerázódott bennem ez a szituáció, kedden már lenyugodtam, tisztán láttam, helyre raktam magamban: tudom, hogy így fog menni, működni fog, szuper csapatot alkotunk, és biztos vagyok benne, hogy nagyon sikeres lesz így a küldetés.

M.Z.: És a másik két társatok? Ők hogyan viselték?

Cs.Gy.: Mindannyian űrhajósnak jelentkeztünk a programba, úgyhogy természetes, hogy bennük is van egy csalódottság, de nyilván azt is tudtuk, hogy négyünk közül csak egy lesz abban a szerepben, a másik három más pozícióban, más feladatkörön tudja folytatni tovább a munkásságát, úgyhogy nekik is van lehetőségük, hogy a programon belül folytassák a tevékenységüket, különböző, számukra teljesen alkalmas pozíciókban.

M.Z.: Mi történik, hogyha egy autóban utaztok, és mindkettőtöknek eltörik a lába? Most már nem valószínű, hogy történik ilyen, de akkor a másik kettő még bejöhet pótembernek?

Cs.Gy.: Igazából nem is tudjuk magának a kiválasztásnak az eredményét, nem voltunk részesei a döntésnek, úgyhogy ebben nem vagyunk kompetensek.

K.T,: Az ő kettejük levelében a kettő közötti sorrend már nem volt definiálva. Létezik köztünk egy sorrend, de az, hogy kettejük között mi a sorrend, azt mi nem is tudjuk, és ugyanúgy nem tudjuk azt sem, hogy pontosan mi döntött. Van némi információnk az egész kiválasztás lezajlásáról, és mi is nagyon szeretnénk tudni ezekre a kérdésekre a válaszokat, de ilyeneket sajnos nem tudunk.

Cs.Gy.: De abban egyébként biztosak vagyunk, hogy mind a négyen alkalmasak vagyunk a küldetés végrehajtására, valószínűleg hajszálakon múlott az eredmény.

M.Z.: Mit szólt a családotok hozzá? Neked, Gyula van két gyereked, ugye?

Cs.Gy.: A fiamnál még nem állt be a változás, ő azt nem tudja érzékelni még, hogy most négyből ketten vagyunk, neki négyen eddig is űrhajósok voltunk, és nála eddig is úgy hangzott a felszólítás, hogy apa, hívjad az űrhajósokat, hogy jöjjenek át vacsorázni.

M.Z.: Pici még, ugye?

Cs.Gy.: Hároméves. Nyilván az egyéves kislányom abszolút nem éli meg még ezt a dolgot, a hároméves fiamat az űrhajózás, az űrutazás felé már érdeklődik, a rakéták érdeklik, nézegetjük a felbocsátásokat, de azt a váltást, ami most történt az életünkben, még nem dolgozza fel. A feleségem pedig nagyon örült az eredménynek, nyilván ő is szerette volna, hogy én legyek, hiszen ő a legnagyobb támaszom, és egész eddig bízott benne és tudja, hogy én erre alkalmas vagyok, és nagyon hálás vagyok neki minden támogatásáért.

K.T.: Szerencsére a családjaink is teljes mértékben támogatnak bennünket, örülnek a sikerünknek.

M.Z.: És hogyan lesz valaki űrhajósjelölt? Ti ezt hogyan döntöttétek el?

Cs.Gy.: Volt egy felhívás és jelentkeztünk.

K.T.: Igen, sokan kérdezték, hogy hogy jött ez az ötlet, de ez nem az ember saját ötlete. Megszületett ugye a program, és a nagy döntés, amire mindig gondolni kell ilyenkor, az az, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani. Azokat a lehetőségeket, amiket az ember nem saját magának teremt, hanem adódnak, az élet prezentálja őket, mindenképpen ki kell használni, hiszen bármi történhet, én bizton állítom, hogy amikor még nyolcan voltunk a kiválasztásban, ugye a négyes kör előtt, az a nyolc ember is már úgy gondolta, hogy nem fogunk idáig eljutni. Senki se úgy jelentkezik űrhajósnak, hogy én biztosan bekerülök, hanem ezt a lehetőséget meg kell próbálni, ki kell használni, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. És egészen természetesen az ember a felkészítés és a kiválasztás alatt kihozza magából a maximumot, legalábbis próbálja ezt nyújtani és reménykedik a legjobban, úgyhogy szerintem is ez egy elég jó példa arra, az én példám, hogy az ember ne féljen az ilyen lehetőségektől.

M.Z.: Mi volt a legnehezebb a kiképzésben? Tudom, hogy mondtátok, hogy nem lehet összehasonlítani, de, ha mégis. [A két űrhajósjelölt különböző képzéseket kapott.]

Gy: Tényleg nagyon nehéz választani. Hosszú út van mögöttünk és előttünk is, tehát az izolációs gyakorlat meg az a mentális teher, az éhezés, a nem alvás, folyamatosan beütik az idődet, hogy percre pontosan mikor mit kell csinálni, és még nagyon sok stresszfokozó helyzet, az… tényleg nagyon nehezen összehasonlítható, rendkívül nehéz időszak volt, de nagyon élveztük. A műrepülés például egy fantasztikus dolog.

M.Z.: De akkor utasként műrepültetek?

K.T.: Is.

Cs.Gy.: Voltak olyan dolgok, amiket el se tudtunk képzelni, hogy hogyan kell megcsinálni. Van az abrakadabra nevű motívum, az tényleg olyan, hogy mint egy falevél, esik a repülő. Forog össze-vissza a három tengely körül – azok meg ezért voltak nagyon intenzívek. Nagyon nehéz összehasonlítani. Én minden műrepülés előtt nagyon izgulok egyébként, mert az számomra mindig megterhelő valamilyen szinten, nyilván egyre jobban viseljük és egyre kevésbé stresszes. A centrifuga előtt nagyon izgultunk, de az nem volt annyira intenzív ebből a szempontból.

K.T.: Kifejezetten kellemes volt.

Cs.Gy.: Például a túlélő képzés, az megint egy intenzív, nehéz téma volt, hosszantartó és fantasztikus élmény.

M.Z.: Ejtőernyőztetek is?

K.T.: Az sajnos nem volt a program része. Pedig nekem van ejtőernyős múltam, és nyilván extrémsportnak számít, a rizikó miatt ezt félreraktam, amióta a kiválasztás zajlik, úgyhogy most már egy jó ideje nem ejtőernyőztem, mert nem tehetem. Viszont amikor először beültünk a műrepülőkbe, és a hátamra adták az ejtőernyőt, az annyira jó érzés volt.

Cs.Gy.: Az fontos volt, hogy magasan végezzük a gyakorlatokat, hiszen nem vagyunk ebben jártasak, meg még azt is megmondták, hogy ha letörik a szárny, akkor melyik irányba kell ugrani.

K.T.: Aztán bízunk abban, hogy lett volna lélekjelenlétünk hozzá.

Cs.Gy.: Ha letörik a szárny, akkor biztos tudod, hogy melyik irányba kell ugrani …