Háború után maradt élet – magyar orvosok missziója Kárpátalján
31/03/2026 10:02
| Szerző: Klubrádió
Az ungvári menekültszállásokon hónapok, sőt évek óta rekedt belső menekülteket lát el egy magyar orvoscsoport. A Medspot Alapítvány nemcsak alapvető egészségügyi vizsgálatokat és gyógyszereket biztosít, hanem pszichológiai segítséget is nyújt azoknak, akiknek az életét a háború egyik napról a másikra rombolta szét. A helyszínen dolgozó Spányik András szerint a legnagyobb kihívás nemcsak a betegségek kezelése, hanem a kilátástalanság és a tartós stressz enyhítése – miközben sok esetben már az is segítség, hogy valaki egyáltalán foglalkozik velük.
Spányik András: A MedSpot Alapítvány a háború eleje óta segíti a menekülteket. 2015-ben alakultunk, akkor a szíriai menekülteknek segítettünk, akkor is már orvosok és pszichológusok közös munkája jelentette a MedSpot Alapítványt. Most, amikor kitört a teljes körű invázió, a háború, akkor a második napon már kint voltunk a határnál, Beregsurányban, és ott kezdtünk el a Máltai Szeretetszolgálattal közösen ellátást nyújtani. Mi az orvosi és pszichológiai segítségnyújtást vállaltuk, nemzetközi önkéntes hálózatot sikerült összehozni, amelyben japánok és hollandok is részt vettek.
Amikor a háború egy másik szakasza kezdődött és már nem jöttek annyi menekült, akkor már sok adomány és önkéntes összegyűlt ahhoz, hogy ne hagyjuk abba a munkánkat. Úgy döntöttünk, hogy folytatjuk, átjöttünk a határon, és a belső menekültekkel kezdtünk el dolgozni. Most is az ő ellátásukat végezzük, köszönhetően a magyar emberek, cégek adományainak, illetve a pályázatoknak köszönhetően. Most is elsősorban pszichológiai és orvosi munkát végzünk, önkéntes alapon dolgozunk, gyógyszereket adunk. De ennél is fontosabb, hogy nem felejtjük el őket, megmutatjuk, hogy a magyarok is szolidárisak a sorsukkal.
D.J.: A belső menekültek Kelet-Ukrajnából voltak kénytelenek elhagyni az otthonaikat, vannak közöttük akik ezeken a menekültszállásokon már 3-4 éve élnek? Kétségkívül nem lőnek és enni kapnak, de azért hosszabb távon ez elég nyomorúságos élet.
S.A.: Mi is ezt látjuk. Egyszer csak megszűnt a normális életük, egyik este rakéták csapódtak a menedékhelyükbe, utána pedig evakuálták, menekítették őket, és itt találták magukat, egy ilyen menekültszállóban. Kicsi szobákban, ahol maximum két ágy, egy íróasztal fér el, itt élnek idős házaspárok, vagy édesanyák a gyerekeikkel. Közös fürdőhelyiségek, közös konyha van, ez egy nagyon nehéz életforma. Az összezártságból, a kis életterekből csomó feszültség fakad, emellett általában nagyon rossz anyagi helyzetben vannak ezek az emberek. Aki itt él, az már valószínűleg nincs jó anyagi helyzetben, a menekültek nagyobbik része el tudott jutni Nyugat-Európába, a tehetősebbek vagy itt tudnak bérelni lakást, vagy akár vettek is maguknak. Ők is belső menekültek, de azok vannak a legrosszabb helyzetben, akik már négy éve ilyen körülmények között kénytelenek élni a menekült szállón. Az a legnehezebb, hogy tudják, reménytelen a helyzetük, nem is tudják, hogy mit hozhat a jövő. Mindig vannak felcsillanó remények, amikor azt gondolják, hogy esetleg vége lesz a vérontásnak, és hazamehetnek. Pedig az itt élő emberek tudják, hogy az otthonaik nagy részét lerombolták, elveszett amijük volt, amit felépítettek 30-40-50 vagy akár 70 éven át, annak vége.
D. J.: Milyen típusú orvosi ellátást tudnak nyújtani?
S. A.: Ez egy nagyon speciális ellátás, mert nagyon rugalmasan kell biztosítani. Nem olyan, mint egy rendelő, ahol minden szükséges a rendelkezésre áll, előre soha nem tudjuk a kezelések pontosan a menetét. A szükségletek diktálják az ellátás menetét, egy kicsit mindig más történik. Annyiból azért kiszámítható, hogy már van egy protokollunk, egy bejáratott munkarendünk. Az orvosi ellátás nagyjából úgy zajlik, mint egy háziorvosi rendelőben. Amikor megvizsgáljuk a betegeket, ugye a legtöbbjük "visszatérő", már hónapról hónapra kezeljük őket, pótoljuk a gyógyszereiket. Vannak, akik itt is orvoshoz, amikor visszatérnek átnézzük a kapott dokumentációkat, és annak megfelelően pótoljuk az orvosságaikat. Tudunk EKG-t készíteni, szerencsére adományokból sikerült mobil laborokat is létesíteni, különböző paramétereket megtudunk nézni, tudunk szív- vagy pajzsmirigy-hormonokat, vérzsírokat, vércukorszinteket mérni, illetve fizikális vizsgálatra is módunk van.
Igyekszünk felmérni a pacienseink mentális egészségét is, hiszen ez nagyon összefügg a kilátástalansággal. Az óriási stressz az összezártságból, a távolban harcoló rokonok iránt érzett aggodalomból, vagy az orosz területen ragadt rokonokért, barátokért való aggódásból fakad. Ezek mind-mind olyan krónikus stresszt okoznak a menekülteknek, ami testi tünetekben is jelentkezik: magas vérnyomás, a különböző testi panaszok, a hát- és fejfájások, vagy a meglévő betegségek rosszabbodása a jellemző, egyrészt amiatt, mert elhanyagolják a kezelésüket, másrészt az idegi terhelés miatt. Ezért nagyon fontos, hogy lelki segítséget is nyújtsunk, ami a velünk dolgozó profi klinikai szakpszichológusok, pszichoterapeuták, pszichiáterek feladata, de hónapról hónapra sort kerítünk segítő beszélgetésekre is. Tudunk adni olyan készítményeket, gyógyszereket is, amelyek oldják a szorongást. adunk akár antidepresszánsokat, és persze tanácsokat is adunk. Az edukáció is nagyon fontos, de a legfontosabb mégis az, hogy jövünk, hogy itt vagyunk, hogy számíthatnak ránk, és nem felejtettük el őket. Szerintem ez a legnagyobb orvosság ebben a helyzetben.
D.J.: A menekültek itt is hozzáférnek valamiféle egészségügyi ellátáshoz?
S.A.: Hébe-hóba. Van aki igen, van aki rosszabb anyagi helyzetben van, és ezt nem tudja megengedni magának, illetve van olyan depresszív vagy szorongó állapot, amikor nem tud magáról igazán gondoskodni már valaki. Ilyenkor nekünk kell segíteni, hogy el tudjon menni az illető egy helyi orvoshoz, szakemberhez. Ehhez az első lépés, hogy elmondjuk neki, mi a baja, segítsünk elérni azt a lelki állapotot, amiben már ő maga képes lesz magáról is gondoskodni. Nagyon sokszor az is előfordul, hogy az itt lakók azért érzik rosszul magukat, mert ők kapnak segítséget, azok a rokonok, barátok, akik ott vannak a távolban, vagy harcolnak...belegondolni is rossz, milyen állapotban lehetnek, kapnak-e segítséget. Van is egy ilyen történetünk, amikor az egyik menekült hölgy itt Kállón térdprotézisre szorult, nem tudták megoldani Ukrajnában, mert akkoriban még egyáltalán nem volt erre sem kapacitás, se pénzük rá, a néni pedig már olyan állapotban volt, hogy le sem tudott menni a lépcsőn. És mivel nem tudott lemenni a lépcsőn, nem tudott kimenni sem a szabad levegőre már egy éve. Úgy gondoltuk, segítünk neki Magyarországon. Meg is oldottuk, a református szeretetszolgálat és egy magánegészségügyi szolgáltató, a Dr.24 is beszállt a projektbe. Elvittük Magyarországra, megtörtént a térdprotézisműtét, utána a rehabilitáció is, mert anélkül fabatkát se ér az egész. Na, az már nehezen ment, mert rosszul lett a hölgy, hívtak a rehabilitációs centrumból, hogy menjünk, látogassuk meg, valami baj van. Kiderült, olyan szégyen és bűntudat volt benne, hogy ő ennyi segítséget kap, miközben a fiáról azt sem tudta, hogy él-e még. Attól félek, hogy ő már nem él egyébként, vagy hadifogságban van, a de a lényeg, hogy az édesanyja nem tudott róla semmit, és nem bírta ennek a terhét, fájdalmát. Haza kellett hozni. A rehabilitáció közepén kiszállt a mentőből, és szaladt be a menekültszállóba, hogy itt van végre, ukrán földön, ahol a fia is, és nem kell elviselnie tovább ezt a bűntudatot, hogy rá figyelünk. Szóval nagyon nehéz jól segíteni.
D.J.: Látom, minden tábori körülmény ellenére jól mennek a rendelések, ugyanakkor sziszifuszi jellege van: százezrével vannak a belső menekültek, az ellátatlan emberek. Szóval, ez nem egyszerű...
S.A.: Nem gondoljuk mi sem, hogy megoldjuk Ukrajna egészségügyi problémáit, de azt gondoljuk, hogy azoknak, akiknek elkezdtünk segíteni, fenn tudjuk tartani az állapotukat. Azon a néhány menekültszállón, ahol jelen vagyunk, a kárpátaljai magyarokkal közösen segítünk, amikor kell, ők jönnek tolmácsolni. Helyi magyaroknak is nagyon fontos, hogy ők is tudjanak segíteni, fontos, hogy ki tudják mutatni a szolidaritásukat. Nagyon nehéz helyzetben vannak a magyar kormány által képviselt narratíva miatt. Rossz néha kimondani itt, hogy magyarok vagyunk, miközben pedig büszkék vagyunk rá, és azt gondoljuk, hogy ez egy hazafias cselekedet, amit csinálunk. Magyarország segítő arcát tudjuk megmutatni.
Lehet, hogy csak kevés embernek tudunk segíteni, de a gesztus, meg maga a segítség nagyon fontos, és ebben a kárpátaljai magyarok a partnereink. Nekik jó érzés, hogy fel tudják mutatni, az anyaországból jön a segítség. A ma reggeli istentiszteleten megemlékezett a magyar lelkészasszony a munkánkról. Nagyon nagy becsben tartják itt ezt a segítséget, és a lelkész a prédikációjában is kifejezte az együttérzését azokkal, akik harcolnak jelenleg is értünk a lövészárkokban. Azt gondolom, hogy a jelenlétünk egy kicsit túlmutat a konkrét segítségen is, amit mi tenni tudunk ebben a helyzetben.
D.J.: Honnan van a MedSpotnak pénze erre az akcióra?
S.A.: Magyarországi segítőinktől, elsősorban azokból az adományokból, amit jó szándékú magyar emberek felajánlanak nekünk. Az adók felajánlott egy százaléka, illetve azoknak a nemzetközi szervezeteknek a támogatása, amelyeknél pályázni tudunk, nagyon sokat jelent nekünk. Például a japán kormány rendszeresen támogatja a MedSpot munkáját, velük még Beregsurányban ismerkedtünk össze, az alapítványuk is szokott adományokat adni.
A teljes interjút meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)
2026.03.31., kedd 8.10.
Riporter: Dési János