Egy kis politikai virológia – Szénási Sándor jegyzete

A miniszterelnök nemrég azt nyilatkozta, hogy a koronavírus terjedése remélhetőleg nem fedi el az igazi problémát, a valódi harci terepet, a menekültügyet tudniillik, ami azt mutatja, hogy nem értette meg azonnal azt, amit például Trump az első pillanatban felfogott. Az amerikai elnök a vírust azonnal politikai természetűnek nyilvánította, megtévesztésnek, demokrata kacsának, majd, mivel pontosan tudja már, hogy semmiféle következetességet nem várnak tőle, a vírus elleni küzdelem élharcosa lett, negyedévi fizetését ajánlotta fel a víruskutatásra, bejelentette a szűrés bővítését, és – ami a lényeg – közölte, hogy a hatások lezárásával, amiben a mexikói határ is benne van, sikerül alacsonyan tartani a megbetegedések számát.

Ez egyetlen példa arra, hogy a járvány nemhogy nem váltja le a menekültektől való rettegés politikáját, hanem inkább kapcsolatot jelent vele, új érvet szolgáltat a globalizáció, a nyitott határok, a világkereskedelem, a szabad utazás világa ellen, ami, lám, maga a liberális felelőtlenség. Ian Goldint, az oxfordi egyetem professzorát idézi a New York Times, aki egy korábbi  könyvében elmagyarázta, hogy a globalizáció valóban szisztematikusan termeli ki a rizikófaktorokat, de arra is kitér, hogy ezek kezelhetők lennének, ha a világgazdaság és a bankvilág szereplői felelősségteljesebben viselkednének. A lap szerint arról, hogy a vírus miatt megszakadnak a szállítási láncok, nem a globalizáció tehet, hanem az, hogy a gyors internetes rendelések korában nincsen már készletezés, mint ahogy a bankok hitelpolitikája mögött is lehetnének komolyabb tartalékok.

A helyzet azonban egyelőre az, hogy a világgazdaság iszonyatos károkat szenved már most is, a munkanélküliség nőni fog, a társadalmak sérülékenysége fokozódni, és nem tudni, az egésznek hol a vége. Csak a félelem a biztos, amit a szélsőjobb egyre jobban kihasznál. Leszbosz szigetén, ahol eddig is elviselhetetlen állapotok voltak, a törökök által kiűzött menekülők érkezése az ottlakóknak azt jelentette, hogy maga a járvány teríti be a földjüket, hiszen minden érkező beteg. Hogy miért lenne az, már nem kérdezi senki. A pánikot kis fasiszta csoportok fordítják le az erőszak nyelvére, elűzve azokat a civileket, akik a menekülőknek segítettek. És ne legyen kétségünk: a szélsőjobb a megmentő szerepébe került, és ez így lesz máshol is. A vírus a politika része, mondhatni rabja, még jó, hogy az orvostudománynak is jut vele kapcsolatban feladat.

Nálunk a kormányfő már tudja, hogy a járvány egyáltalán nem gyengíti az ő agendáját, és már ő is a vírussal szembeni harc vezénylő fejedelmi szerepét viszi, ő jelenti be az első hazai fertőzöttet, és időről-időre tőle tudjuk majd meg, mi a helyzet, és mi a teendő.

A török és a görög határok között hányódó ezrek sorsa nyilván még jobban megosztja majd a hazai politikát is: a demokratikus, emberjogi kérdéseket napirenden tartó pártok identitásvesztés nélkül nem úszhatják meg a szolidaritás valamilyen szintű kinyilvánítását, habár pontosan tudják, hogy ezzel nem csak a sorosozó kormánypropaganda célkeresztjében tartják magukat, de a társadalomban is magányra vannak ítélve. Ennélfogva olyan erő, amely a befogadásról beszél, legyen az bármilyen kemény feltételekhez kötött, karantén-idő utáni, nagyon -nagyon szelektáló befogadás, nincs, mert ha lenne, politikai öngyilkosságot hajtana végre. Az ellenzéket, ha ilyesmit épp csak megpendítene, nemcsak idegenszívűnek ítélnék, de elsöprő mértékben életveszélyesnek is, mintha maga is vírushordozó lenne.

Hic rhodus, hic salta.

Szénási Sándor jegyzete a 2020. március 7-i Hetes Stúdióban hangzott el.