Csempészek – Józsa Márta jegyzete

Legalább tíz évvel ezelőtt történt, hogy húsvéthétfőn keltünk át egy határon, két alföldi várost kötött össze a vicinális, Szabadkától Szegedig utaztunk, ez körülbelül negyvenöt kilométer. A menetidő két-két és fél óra volt menetrend szerint, ebből mondjuk másfél óra kellett a tényleges táv megtételéhez, alsó hangon további egy a horgosi, illetve a röszkei határ- és vámvizsgálat leküzdéséhez. A kényelmes tempóhoz elegendő magyarázat, hogy az Alföld-Fiumei vasúttársaság a szóban forgó, eredetileg Nagyvárad-Eszék viszonylatú szakaszt 1863-ban kezdte el építeni, hat év elteltével át is adta a forgalomnak. Hogy a kalandos huszadik században melyik darabkája éppen melyik országhoz tartozott, melyik üzemelt és melyik nem, az a történelemkönyvek laza lapozásával könnyen rekonstruálható.

Mindenesetre 1988 és 2015 között éppen járt, diákok, csempészek és hátizsákos kalandvágyók kedvenc és olcsó útvonala volt. E történelmi részt lezárandó: a menekültválság adta a szerény kis szárnyvonal addigi történetének az utolsó döfést, a mozdonyokat szögesdrótokkal borították be, hogy pribékekként állhassák el a menekülők útvonalát. Magukat a sínbusznak nevezett szerelvényeket Németországtól kapta Jugoszlávia háborús kártérítés címén még az ötvenes évek elején, kiválóan megvárták nagyjából hatvan év múltán a megszolgált obsitot. Szóval az évszázados síneken tizenöt-húsz kilométeres sebességgel száguldó jármú fél- háromnegyed órát állt a horgosi, majd ugyanannyit a röszkei vámnál. Előbbin a vizsgálat formális volt, utóbbin – schengeni lévén – tüzetes, vagy annak látszó. A két határállomás közötti távot maximum tíz perc alatt tette meg a gép. Ez alatt az idő alatt csempészek tucatjai pattantak fel csavarhúzókkal meg pajszerekkel a kezükben, pillanatok alatt felszedték a padozatot, darabjaira szerelték a budit, mindent, ami kicsavarozható volt, és több tucat bőröndnyi pálinkát meg cigit tüntettek el az egyszeri utasok szeme láttára és a vámosok szeme elől. Akik persze csak a járatlanokat büntették bármiért is, mondjuk két üveg csempészett locsolókölniért.

Szóval ez volt a dicső múlt, a retro-járat a hősies Európavédelmi militáns határpöffeszkedés egyik áldozatává vált. Akkoriban még Szabadkát máshogyan is meg lehetett közelíteni, a szintén kávédaráló-sebességgel közlekedő Budapest–Belgrád expresszen, amely most évek óta konkrétan felszedett síneket és félbe maradt mészároslőrinci építkezési területeket jelent, a kétszázhúsz kilométeres távolságot négy-öt átszállással, pótlóbuszokkal, hat-hét óra alatt lehet megtenni. A nemzetközi buszok jó része a járvány alatt szűnt meg, a közúti határátkelők legyőzése – ugye a fő balkáni útvonalról beszélünk, erre megy át nem csak Szerbia, hanem Bulgária, illetve Észak-Macedónia, majd Görögország felé a teljes autós forgalom – jellemzően több órás várakozást jelen.

Mesélem mindezt azért, mert ugye annak a határnak mindkét oldalán például magyar emberek is élnek, akik természetszerűen közlekednének, találkoznának családtagjaikkal mondjuk húsvétkor, átugornának a szegedi, illetve a szabadkai színházba, és egyáltalán. Miközben a fene se tudja, mit jelentő, talpig piros-fehér-zöldre mázolt nemzetpolitika most két magyar falu között konkrétan egy vasfüggönyt: az úgynevezett NATO-kerítés éktelenkedését jelenti. Épültek a túloldalon magyarországi pénzből stadionok és fociakadémiák, mindent megtett a NER azért, hogy lefizessék, lenyúlják, tehát kinyírják az ottani kulturális sokszínűséget, de hogy két magyar falu, pláne város között ne órákon keresztül kelljen küzdeni mindig és mindenkor, arra soha nem történt kísérlet.

Hacsak nem mehetnénk külügyminiszteri helikopterrel. A NER évei alatt gyakorlatilag megszűnt az átjárhatóság, és ez ellen egy büdös szava nincs senkinek. A kétharmadnak sem, a kettős állampolgároknak sem. Nyilván így jó, ahogy van. Amúgy a kétezres években volt egy fesztivál, több évadot megélt. Sínbusz-fesztivál néven, az emlegetett vonat, no meg a szegedi és a szabadkai pályaudvar volt a helyszín, kultúrcsempész volt a jelige. A két ország művészei találkoztak, utaztak, adtak elő rajta. Tudom, hogy nem poén, senki nem is lepődik meg rajta: ilyesmire már egyik országban sincs se pénz, se lehetőség. Legjobbnak azt tartják a budapesti és belgrádi pasák, ha mindannyian bezárva maradunk. Mi meg csak nézzük bambán a kerítést.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen című műsorunk 2023. április 6-i adásában hangzott el.