Ábrándos szemekkel a rendszerváltás felé - Dési János jegyzete

Új ablakban

2026. április 13. Dési János jegyzete - Esti gyors (2025. április 13., hétfő)

04:29

00:00

Rendszerváltás, földindulás, egy 16 éves rémálom vége, a demokrácia, a jogállam újjáépítésének a lehetősége, a maffia lefejezése. Kinek, kinek tetszése szerint lehet minősíteni, ami április 12-én történt. Egy biztos, bármi is jön most, ez a nap a magyar történelem fontos dátumai közé fog tartozni, és örülhetünk, hogy mi is részesei lehetünk.

Tegnap, amikor befejeztük itt a Klubrádióban a választásokról szóló műsort a barátaim szóltak, hogy ki ne hagyjam azt a bulit, ami a városban spontán kitört. (S mint hallom, nemcsak Budapesten, hanem Szegeden, Debrecenben és több más helyen is). Ilyet még nem láttam: sok tízezer fiatal és mérsékelten fiatal ünnepelt. Idegenek öleltek meg más idegeneket, boldogan, akik mégiscsak mi vagyunk, pacsit adtunk egymásnak, miközben a tömegben lassan araszoló autók a “mocskos Fidesz” esetleg a “ruszkik haza” ütemére nyomták a dudát. Tizenévesek megálltak és a Himnuszt kezdték el énekelni, amihez csatlakozott a dugig tömött hatos villamos valamennyi utasa. Lányokat emeltek fel a többiek, hogy ők a tíz körmükkel kaparhassák le a hirdetőoszlopokról a Fidesz gyűlöletre uszító plakátjait. Szó sem volt itt a reménytelen okoskodásokról, hogy juj mi lesz ebből, meg a kétharmad birtokában biztos…, meg, hol a baloldal…, meg majd észhez tértek… nem is beszélve a: jön a háború és egyéb hazugságokról. Mindent elragadó öröm volt, igazi eufória, jelentős részben olyanok részéről, akik tudatos életüket eddig egy maffiaállamban voltak kénytelenek – már amennyiben itt maradtak és nem húztak el nyugatra – leélni. Ahol az átverés, a lopás, a simlisség, a gerinctelenség, az árulás és a korruptság szőtt át mindent. Egy elaggott pártállam moszkovita zsoldba szegődött figurái próbáltak egrecíroztatni arról, kit szabad és hogyan szeretni, miközben nehéz sorsú fiatalok tízezreit zárták apartheid módra oktatási gettóba. És akkor tessék, ennek mégiscsak vége. Ráadásul egy olyan politikai erő érte el a forradalmi változást, amelyik két éve még nem is létezett. A politikai semmiből jött létre és érte el azt a sikert, hogy soha a magyar demokrácia történetében ennyien még nem szavaztak egy pártra. És ez nemcsak Magyar Péter érdeme, hanem mindannak a rengeteg lelkes önkéntesnek, akik nélkül ez nem sikerült volna. A maradék szabad sajtónak, a támogatásokat nyújtóknak, az őrszemeknek, akik a csalások ellen léptek fel, és még hosszan sorolhatjuk. Ez most nem egy „ajándékba adott” lehetőség, hanem olyan, amelyikben rengeteg ember munkája, lelkesedése benne volt.

Lehetett volna tegnap este fanyalogni, és jó öregember módra odalépni egy-egy lelkesült fiatalhoz és megragadni a dzsekije szélét valami olyasmivel, hogy figyelj, öcsi, aztán nehogy csalódj, mert a valóság sosem olyan szép. Majd ez is rossz lesz, meg az sem sikerül, meg úgyis megbánod, meg mittudomén, de vacak lesz. És nemcsak azért nem tettem ilyet, mert ki szeret ünneprontó lenni. És van abban valami szép, amikor egy ábrándos tekintetű fiatal hölgy megkérdi, a műanyag fröccsöspohár felett, miközben egy villanyoszlopról levágott plakáttal villog, hogy: és ’89 is ilyen volt?

Nem, nem ilyen, de minek mondani. Az akkor az elitek fontos megegyezéséből jött létre. Meg a nagyhatalmak jóindulatából, meg különben is, régen volt már. És akkor az is eszébe jut az ünneplőnek, hogy most tényleg egy új világ jön, ahová a fanyalgásokat látva jogos, hogy már csak azok léphetnek be, akik a pusztai vándorlás során születtek. Politikai értelemben legalábbis. Akad bennük naivság és reszkető remény? Igen, biztosan. És ezt is lehet irigyelni.

 Mert az átok csak akkor törik meg, ha elhisszük, hogy megtörhet.