Maratoni tárgyalás után elítélték a barátnőjét az osztrák hegyen otthagyó férfit

„Végtelenül sajnálom. Szerettem őt” – így kezdte Thomas P. (37) vádlott körülbelül kétórás vallomását a súlyos gondatlanságból elkövetett emberölés tárgyalásán - tudósít a Krone Zeitung. Órákon át aprólékosan elemezték, mi történhetett 2025. január 19-én Großglockner (3798 méter) Stüdlgratján.

Johann Frischmann ügyész „számos alapvető hibát” sorolt fel, amit az egyébként tapasztalt (a féri már megmászta Dachsteint, az Ortlert és a Stüdlgrátot is jól ismerte)  hegymászó elkövetett. A vádak a késői, 6:45-kor történő indulástól kezdve a köröző rendőrségi helikopter figyelmen kívül hagyásán át egészen – amikor már élet-halálról volt szó – a legyengült Kerstin G. hátrahagyásáig nyúltak, és a férfi nem számolt a mínusz nyolc fokos hőmérséklettel, mely a „windchill” hatást miatt mínusz húsznak volt érzékelhető 74 km/h-s széllökések mellett.

A zsúfolásig megtelt tárgyalóteremben – ahol sok hegymászó is jelen volt – értetlenkedést váltott ki a páros „ellátmánya”: némi ital és gumicukor volt. Norbert Hofer bíró a felszerelést is górcső alá vette. Kiderült például, hogy az elhunyt nő a puha snowboard-bakancsán nem speciálisan odaillő, hanem hagyományos csákányt viselt, ami sziklamászáshoz nem optimális.

A sportóra, az okostelefonok és egy webkamera adatai alapján megállapították, hogy egyre lassabban haladtak előre a jeges gerincen – „a végén 5,8 órára volt szükségük 91 szintméter megtételéhez” – mondta az ügyész.

„A mentőfóliára és a bivakzsákjára nem gondoltam. Stresszhelyzet és rendkívüli szituáció volt”– mondta a vádlott a tárgyaláson.

„Azt akarta, hogy menjek és hozzak segítséget”

Már önmagában az is másfél órát vett igénybe, hogy a kötél fennakadt egy sziklakiszögellésen: hosszú várakozások a metsző hidegben, ami rengeteg energiát emésztett fel. A 33 éves nő ereje végére érve már csak kúszva tudott haladni. Ekkor született meg a döntés: a férfi át akart kelni a csúcson, abban bízva, hogy az Adlersruhén segítséget talál. „A mentőfóliára és a bivakzsákjára nem gondoltam. Stresszhelyzet és rendkívüli szituáció volt” – indokolta a vádlott, miért maradt a 33 éves nő szinte védtelenül hátra, és fagyott halálra. Hozzátette: „Azt akarta, hogy menjek és hozzak segítséget.”

„Miért nem hívta a 140-et, amikor már nem tudott továbbmenni?” – faggatta a bíró. Válasz nem érkezett. Thomas P. – aki maga is teljesen kimerült volt – a lefelé vezető úton rezgő üzemmódra állította a telefonját. „Mintha transzban lettem volna, kétszer is hánytam” - mondta a hegymászó.

A zsúfolásig telt teremben este tíz óra után kezdődtek a perbeszédek. Johann Frischmann ügyész rövidre fogta mondandóját, de világossá tette: szerinte már a „Frühstücksplatzl”-nál vissza kellett volna fordulniuk, segélyhívást kellett volna indítaniuk, és végig elérhetőnek kellett volna maradniuk. Kiemelte: a nőt védtelenül hagyták hátra, ami „nem érthető”.

A védelem ezzel szemben sorsszerű balesetről beszélt. Kurt Jelinek ügyvéd hangsúlyozta, hogy történtek hibák, de nem a vádlott oldalán, és szerinte szó sem lehet súlyos gondatlanságról. Felmentést indítványozott, arra is hivatkozva, hogy védence büntetlen előéletű. Az éjfél utáni telefonhívást félreértésnek nevezte, és azzal érvelt, hogy a férfi extrém fizikai és mentális állapotban volt.

A bíró ezt követően tízperces szünetet rendelt el döntéshozatalra, majd visszatért a tárgyalóterembe, hogy ismertesse az ítéletet. Norbert Hofer részletesen végigvette az ügy „csomópontjait”. Kiemelte, hogy az elhunyt nő magashegyi tapasztalata „galaxisokra volt” a vádlottétól, különösen a téli körülmények között. A túra vezető szerepe egyértelműen a férfié volt, ő tervezte az útvonalat, és neki kellett volna felismernie, mikor kell visszafordulni. A bíró szerint a problémák már a reggelizőhelynél jelentkeztek, amit az órák adatai is alátámasztanak. „Definitíven itt kellett volna visszafordulni. Ezt az alpesi tapasztalatával fel kellett volna ismernie” – fogalmazott.

Hofer úgy vélte, ha a vádlott másként cselekszik, a partnere nagy valószínűséggel túlélhette volna. A segélyhívás csak hajnali 3.30-kor érkezett be – a bíró szerint másként nem magyarázható a hegyimentők reakciója. Azt is hangsúlyozta, hogy a teljes kimerültség nem egyik percről a másikra áll be, hanem fokozatosan, amit észlelni kellett volna. Ugyanakkor megjegyezte: nem úgy tekint a vádlottra, mint ahogy sokan a közösségi médiában.

Ahogy arról korábban írtunk, az ügyben precedens értékű ítélet születhet a hegymászásban, különösen a nem hivatalos vezető–kísért mászások felelősségi kérdéseiben.