Szilágyi Liliána: Ha megengedjük, hogy az ember megmutassa a fájdalmasabb részeit, akkor nagyon tudunk gyógyulni

Szilágyi Liliána 2023-ban külföldre ment dolgozni, miután a rendőrség a vádjai kapcsán lezárta a nyomozást, mivel az általa megfogalmazott – de édesapja által végig el nem ismert – bántalmazási ügyek többségükben elévültek. Szilágyi Liliána úgy látja, nyilvános megszólalásának egyik legfontosabb célja az volt, hogy felhívja a figyelmet arra: bárkivel, bármilyen élethelyzetben történhetnek olyan dolgok, amelyekről nehéz beszélni. Az egykori ifjúsági olimpiai és Európa-bajnok úszó azt mondta, ma már lezártnak tekinti a saját történetét, de fontosnak tartja, hogy az emberek merjenek nyíltan beszélni a nehézségeikről. Úgy látja, az elmúlt években elindult valamiféle változás a társadalomban, és egyre többen nyitottak arra, hogy ne csak a sikereikről, hanem a sérüléseikről is beszéljenek. 

"Nagyon nagy félelem volt bennem, rettegés, mert láttam azt, hogy nincs tere annak, ha az ember olyan dolgokról beszél, ami egyébként mindennapos. És pontosan azért, mert nem beszélünk róla, mert félünk, mert szégyenérzetünk van, mert nagyon-nagyon összekavarodott.[...] Egészen addig a pontig, ameddig nem határoztam el, hogy szeretnék magamon túlmutatva beszélni erről, addig élt bennem valamiféle magány és fájdalom, úgy éreztem nagyon egyedül vagyok. És pontosan ez az egyedüllét és ez a fájdalom volt a motiváció arra, hogy segítsek másnak is, ne érezzék magukat ebben a csapdában" – idézte fel a néhány évvel ezelőtti érzéseit az egykori bajnok.

Szilágyi Lililána az elmúlt években változást lát a társadalomban: szerinte egyre többen hajlandók nyitottabban beszélni a lelki problémákról. A gyógyulás feltétele az, hogy az emberek megmutathassák sérülékeny oldalukat is.

„Teljesen mindegy tényleg, hogy ki milyen csomaggal jön, ha nyitottsággal tudunk lenni egymás felé, és megengedjük azt, hogy az ember megmutassa az esetlegesen nehezebb, a fájdalmasabb részeit is, akkor nagyon-nagyon tudunk gyógyulni egyéni és kollektív szinten is”

– fogalmazott.

 

A sportolói pályafutásáról beszélve azt mondta, az élsportban megélt teljesítménykényszer valójában ugyanannak a jelenségnek a része, amelyet a hétköznapi életben is sokan megtapasztalnak. Szerinte a mai világot a külső elvárásoknak való megfelelés, a bizonyítási vágy és a folyamatos teljesítményorientáltság jellemzi. Úgy fogalmazott: saját életútja is azt mutatta meg számára, hogy a látványos eredmények önmagukban nem jelentenek valódi elégedettséget. Mint mondta, pályafutása alatt előfordult, hogy egy-egy nagy győzelem vagy kiemelkedő eredmény után sem érzett valódi örömöt.

„Nagyon-nagyon sokszor megéltem azt, hogy mondjuk nyertem egy versenyt vagy bármilyen nagyobb eredményem lett, hogy mégis üresség volt bennem”

 Hozzátette: amióta a saját útját járja, a legapróbb sikerek és hétköznapi élmények is sokkal mélyebb örömöt okoznak számára.

A beszélgetésben hangsúlyosan szóba kerültek a családi minták és a generációkon át öröklődő terhek is. Az egykori úszó szerint mindig is erősen érezte a felmenői hatását, ugyanakkor eljutott arra a pontra, amikor döntenie kellett: továbbviszi-e ezeket a mintákat, vagy megpróbálja feloldani őket. Mint mondta, végül az utóbbit választotta. A múlttal kapcsolatban ma már nem a harag vagy a sértettség határozza meg az érzéseit, inkább a megértés.

A nyilvános megszólalás körüli időszakot ugyanakkor rendkívül nehéznek nevezte. Elmondása szerint komoly félelmek és szorongások kísérték azt a döntést, hogy beszéljen a vele történtekről. Úgy érezte, a társadalomban kevés tér van az ilyen történetek őszinte megosztására, miközben saját tapasztalatai alapján azt látta, hogy rengetegen élnek magányosan a problémáikkal. Ez a felismerés végül erősebbnek bizonyult a félelemnél. „Pontosan ez az egyedüllét és ez a fájdalom volt a motiváció arra, hogy segitsen, ne érezze magát más is így” – mondta. A bántalmazó helyzetekben élőknek azt üzente:

"Semmi, és senki nem ér annyit, hogy az ember ne a saját életét élje. És akármennyire nehéz, akármennyire el van veszve, minden egyes lépés, és minden egyes megélés jobb annál, mint hogy az ember a saját börtönében legyen. És ezt tapasztalatból mondom, mert tudom, hogy milyen az, amikor az ember fél, és nem már kilépni, mert nincs rosszabb annál, mint hogy az ember nem önmaga"

– fogalmazott.

Szilágyi Liliana arról is beszélt, hogy a bántalmazó vagy mérgező helyzetekből való kilépés után a legnehezebb az első időszak, amikor az embernek el kell fogadnia a változást. Szerinte azonban még a legrosszabbnak elképzelt következmények sem feltétlenül rosszabbak annál, mint amikor valaki hosszú időn át olyan életet él, amelyben elveszíti önmagát. Felidézte, hogy amikor saját életében elhatározta a változást, tudatosan végiggondolta a legrosszabb forgatókönyveket is, és végül arra jutott: bármelyik vállalhatóbb, mint az a helyzet, amelyben addig élt. Hozzátette, hogy a változás ugyan mindig fájdalmas, de az embernek meg kell adnia magának az átmenet idejét, és következetesen ki kell állnia saját maga mellett. Úgy véli, az élet egyik legfontosabb tapasztalata, hogy mindig van lehetőség továbblépni, még akkor is, amikor valaki teljesen kilátástalannak érzi a helyzetét.

"Amikor én elindultam ezen az úton, azon gondolkoztam, hogy mi lehet ennél rosszabb. Hogy mondjuk börtönbe zárnak, vagy nincstelen leszek, és a híd alá kerülök? És így szépen-szépen beleéltem magamat ezekbe a legrosszabb helyzetekbe, és rájöttem arra, hogy egyik sem annyira rossz, mint amiben egyébként éltem"

– idézte fel akkori lelikiállapotát.

Az úszás befejezése után a kíváncsiság vezette külföldre. Elmondása szerint sportolóként már korábban is sokat utazott, de akkor szerette volna megtapasztalni, milyen az, amikor minden korábbi szerep és címke nélkül találkozik emberekkel. Különösen felszabadító élményként beszélt arról, hogy külföldön sokszor senki sem tudta, kicsoda ő, nem ismerték sem a sporteredményeit, sem a nyilvánosság elé került történetét. Ez lehetőséget adott számára arra, hogy „tiszta lappal” kapcsolódjon másokhoz. Azt mondta, az elmúlt évek egyik fontos felismerése volt számára, hogy az emberek gyakran előre kialakított képek alapján közelítenek egymáshoz. Tapasztalata szerint sokan egy elképzelt Szilágyi Liliánához próbálnak kapcsolódni, nem pedig ahhoz az emberhez, aki valójában lett az elmúlt évek alatt. Ugyanakkor azt is látja, hogy azokkal, akik nyitottan és előítéletek nélkül közelednek, sokkal mélyebb kapcsolatokat lehet kialakítani.

Magánéletéről szólva arról beszélt, hogy a családból hozott minták hosszú ideig meghatározták a férfiakkal való kapcsolatait. Saját megfogalmazása szerint évekig ugyanazokat a férfitípusokat vonzotta be az életébe, amelyek összefüggésben álltak az édesapjához fűződő élményeivel. Úgy érzi azonban, hogy az elmúlt időszakban ezen is sikerült változtatnia. „Nagyjából egy éve érzem azt, hogy megérkeztem arra a szintre, hogy már nem a saját mintáim szerint működök” – mondta.

 

A családi kapcsolatok közül szóba került húgával, Gerdával való viszonya is. Szilágyi elárulta, hogy jelenleg nincs kapcsolat közöttük, ugyanakkor tudatos döntésként tekint erre:

"Arra a következtetésre jutottam, hogy azért már ő is egy felnőtt ember, és szeretném meghagyni neki azt, hogy a saját tapasztalatait megélje, a saját rálátásait megtalálja, a saját válaszait keresse. Nincsen kapcsolatunk, de erősen érzem, hogy eljön az a pont, amikor magától fogunk tudni újra kapcsolódni. Nagyon sokáig kerestem őt, de rájöttem arra, hogy hiába a testvérem, és hiába szakad meg a szívem, meg kell hagynom neki a saját fejlődését, és hogy a saját ritmusában tegye meg az ehhez szükséges lépéseket. Én mindig itt leszek".

A beszélgetés végén jövőbeli terveiről is beszélt. Elárulta, hogy évek óta készül egy könyv, amelynek kézirata lényegében már elkészült, de a folyamatos személyes fejlődés miatt újra és újra átírja bizonyos részeit. Emellett régóta foglalkoztatja a filmkészítés gondolata is, bár nem dokumentumfilmet képzel el, hanem egy olyan alkotást, amely inkább érzeteket és lelki folyamatokat jelenít meg.

Különösen fontos szerepet tölt be az életében ma is a víz. Bár az úszósporttal kapcsolatban sok fájdalmas élményt őriz, magához a vízhez továbbra is mély kapcsolat fűzi. A Dunához közeli otthonában rendszeresen jár a vízpartra, emellett úszást is oktat és jógát fog tanítani. Nem versenyzőket szeretne nevelni, hanem a víz szeretetét szeretné továbbadni. A vízről szólva szimbolikus jelentést is tulajdonított neki: szerinte a víz arra tanít, hogy az ember nem erővel és agresszióval, hanem elfogadással és együttműködéssel tud igazán haladni.

"A víz egy nagyon-nagyon erős szimbóluma annak, alapvetően hogyan működünk. A vízzel nem lehet agresszívnak lenni. A vízzel csak megengedőleg, elfogadólag, és egységben lehet lenni"

- zárta gondolatait. 

A teljes beszélgetést meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)