Mit ad majd a nyilvánosságnak az ügynökakták megnyitása?

Magyar Péter bejelentette, hogy a kormány október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján nyilvánosságra hozza az úgynevezett ügynökaktákat. A megszólaltatott szakértő, Veszprémy László Bernát már a beszélgetés elején világossá teszi, hogy már maga a „ügynökakták” kifejezés is félrevezetően egyszerű. Egyetlen, zsidó témájú megfigyeléseket tartalmazó tanulmánya elkészítéséhez is tíz‑, húszezer oldalnyi iratot kellett átnéznie, és ez csak egy kis szelete volt a teljes állambiztonsági anyagnak. A történész szerint ma sem tudjuk pontosan, mekkora iratvagyon maradt a szolgálatoknál; a hivatalos becsléseket – több száz iratfolyómétert – is érdemes fenntartással kezelni, hiszen titkosszolgálatoktól várunk őszinteséget a saját irataikról.

A nyilvánosságra hozatal ellen gyakran az az érv hangzik el, hogy „már úgyis késő”, vagy csak bosszúvágyat szolgál. Veszprémy ezzel szemben határozottan állítja: „soha nem késő”. Ahogy a náci bűnökkel vagy az ’56-os perek felelőseivel ma is foglalkozunk, úgy az állambiztonsági múlt sem tekinthető lezártnak. Az iratok feltárása szerinte egyszerre szolgálja a tudományt és a demokráciát: segít megérteni, milyen múlttal rendelkező emberek formálják ma is a közéletet, a médiát vagy a gazdaságot.

A műsor egyik kulcsgondolata, hogy az „ügynökakták” nem csak ügynökökről szólnak. A hálózati nyilvántartásokban, mágnesszalagokon és a hatos kartonokon tömegesen szerepelnek olyan személyek nevei is, akik soha nem voltak ügynökök, sőt, esetleg még beszervezési kísérlet semtöretént az esetükben. Veszprémy példaként említi Seiber Sándor esetét: neve azért kerülhetett mágnesszalagra, mert egy ráállított ügynökkel olyan szoros kapcsolatban állt, hogy „a hálózat részeként” kezelték. Ebből azonban egy laikus könnyen azt a hamis következtetést vonhatja le, hogy maga Seiber volt ügynök. A történész arra figyelmeztet: ha a közönség értelmezési segítség nélkül böngészi majd ezeket az adatbázisokat, súlyos félreértések és tragikus megbélyegzések születhetnek.

Orbán‑Schwarzkopf Balázs ennél is messzebbre viszi a beszélgetést: szerinte a nyilvánosságra hozatal igazi tétje nem kizárólag az egyéni besúgók leleplezése, hanem a Kádár‑rendszer állami bűneinek, gazdasági‑titkosszolgálati műveleteinek feltárása. Kutatásai a kábítószer‑ és dohánycsempészés, a fegyverkereskedelem, a nemzetközi terrorizmus körébe vezetnek, ahol a magyar állam, a szocialista vállalatok és a „baráti” külföldi szolgálatok működtek együtt. A Tabak fedőnevű ügyben például nem az volt a fő kérdés, ki csempészett cigarettát, hanem az, hogyan bukott le a szállítmány? Erről az ügyről készült többkötetes dosszié azonban ma sem hozzáférhető még a kutatók számára sem. Hasonlóan homály fedi a Malév bejrúti járatának lezuhanását, ahol Veszprémy hiába keresett jelentéseket a Hadtörténeti Levéltárban és a Malév iratanyagában.

A szakértők egyetértenek abban, hogy a rendszerváltás után kialakult „tisztasági mítosz” – miszerint a 3/1‑es hírszerzés és a 3/2‑es kémelhárítás „nem bántotta a magyar embereket” – tarthatatlan. Seiber Sándor megfigyelésének első szakaszát például kifejezetten kémelhárítási dossziéként kezelték, izraeli kémkedés gyanújával került a hálózatnál képbe, csak amikor ez a koncepció tarthatatlanná vált, adták át az ügyet a belső reakcióval foglalkozó 3/3‑nak. A hálózat nem csak emigráns politikusokat vagy külföldi hírszerzőket figyelt: rabbik, rabbi‑jelöltek, zsidó közéleti és hitközségi vezetők karrierjét törték derékba, magánéletüket zaklatták, sokszor teljesen konstruált gyanúk alapján.Z0000005.MP3

Az is világossá válik, hogy a nyilvánosságra hozatalnak jogi‑technikai akadályai is vannak. A levéltári törvény a kutatók szemszögéből túl szigorú adatvédelmi logikával működik: ha nem ismert egy személy halálozási dátuma, a levéltár inkább „sárgával letakarja” a nevét, és az érintett születésétől 90 évet számol a zárlat felodásáig, vagy 60 évet az irat keletkezésétől. Ez érthető önvédelem a milliós bírságok árnyékában, de a történész számára azt jelenti, hogy kulcsfontosságú szereplők maradnak láthatatlanok – még olyan ügyekben is, mint ’56, a holokauszt vagy a gulág, ahol épp a jobb megismerés lenne a törvényhozói szándék. A szakértők szerint ezért nemcsak az ügynöktörvényt, hanem a levéltári szabályozást is újra kell gondolni.

A beszélgetés fontos árnyalata, hogy a szakértők nem „fekete‑fehér” igazságtételt sürgetnek. Veszprémy saját példáján mutatja be, milyen könnyen hibázhat még egy tapasztalt levéltáros is hálózati azonosításkor: egy „Bolgár” fedőnevű ügynököt először egy Tóth nevű személlyel azonosítottak, ám a jelentésekben említett nagykorú fia életkora kizárta ezt. Végül kiderült, hogy nem Tóth, hanem a hasonló nevű Tóta volt az érintett. Ha ilyen tévedés a kutatói szobában megtörténhet, mennyire sérülékenyek lesznek a közvélemény gyors ítéletei, ha egyszerű keresőfelületen böngészhetik majd a neveket?

Összességében a műsor azt a kényelmetlen, de fontos üzenetet fogalmazza meg: az ügynökakták nyilvánosságra hozatala szükséges, de önmagában kevés. Tisztázni kell, mit is értünk „ügynökakták” alatt, milyen iratfajtákat és adattárakat érint a döntés. Biztosítani kell a történészi értelmezést és a társadalom felkészítését, de végül hozzá kell nyúlni azokhoz a jogszabályokhoz is, amelyek ma még sok esetben a múlt megértése elé emelnek falakat. Csak így válhat a bejelentett „csomag” valódi erkölcsi és demokratikus elégtétellé, nem pedig újabb félreértések és indulatok forrásává.

A teljes beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért az adás meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)