Miben lehet más a Tisza parlamentje, mint a Fideszé volt?

Ismét egypárti fölény alakult ki a magyar Országgyűlésben, de Rajnai Gergely a Méltányosság Poilitikaelemző Központ vezető elemzője és Bozóki András a CEU professzora szerint a Tisza működése több ponton is eltérhet a Fidesz korábbi túlhatalmi logikájától, ha valóban komolyan veszi a belső pluralizmust és a demokratikus önkorlátozást. A mostani parlamenti erőviszonyok első pillantásra a Fidesz-korszak túlhatalmát idézik: egyetlen, elsöprő támogatottságú kormánypárt áll szemben egy széttöredezett és gyenge ellenzékkel, miközben a baloldali-liberális oldal gyakorlatilag teljesen hiányzik a Házból. A két kutató szerint azonban a hasonlóságok mögött lényeges különbségek húzódnak, amelyek meghatározhatják, hogy a Tisza követi-e a Fidesz túlhatalmi mintáját, vagy képes lesz demokratikusabb működést kialakítani.

Rajnai felidézi: a Fidesz-kormányzással szembeni egyik legerősebb kritika az volt, hogy a döntések egyoldalúan születtek, a parlament kiüresedett, az alkotmányozástól kezdve a legtöbb lényeges ügyben megszűnt az érdemi vitakultúra. A Tisza most hasonlóan kényelmes többséggel rendelkezik, de társadalmi felhatalmazása éppen az egyszemélyi, centralizált kormányzással szemben jött létre, vagyis a választók nem egy új uralmi rendszer, hanem a választási autokrácia lebontását támogatták.

Az új helyzet sajátossága, hogy Magyar Péteréknek lényegében nincs parlamenti partnere: a Fidesszel való együttműködés saját választótáborának egy részét idegenítené el, a Mi Hazánkkal kötött tartós szövetség pedig még problematikusabb volna. Rajnai szerint ezért kulcskérdés lesz, miként tudják korrigálni az esetleges rossz döntéseket, és belecsúsznak-e ugyanabba a „többségi önkénylogikába”, amely a Fidesz kormányzását jellemezte, vagy valóban érvényt szereznek a belső kontroll és a civil párbeszéd ígéretének.

A Tisza belső szerkezetét mindkét elemző alapvetően másnak látja, mint a Fideszét. Míg a Fidesz hosszú időn át rendkívül homogén, fegyelmezett, ideológiailag viszonylag egységes pártként működött, addig a Tisza inkább néppárti gyűjtőformáció, amelyben a baloldaltól a jobboldalig sokféle politikai háttér és társadalmi tapasztalat találkozik, ott vannak a támogatóik között a  volt MSZP-sek, az egykori DK-sok, a korábbi fideszesek, a párton kívüliek és a fiatal, korábban apolitikus szavazók is. Ez a heterogenitás egyszerre jelent kockázatot, mert belső konfliktusokhoz és irányvitákhoz vezethet, és garanciát, mert megnehezíti, hogy a párt Fidesz-típusú, vezérelvű hatalmi gépezetté váljon.

Rajnai szerint a Tisza akár előnyt is kovácsolhat ebből a sokszínűségből, ha nem söpri teljesen szőnyeg alá a belső nézetkülönbségeket, hanem megmutatja, hogy a döntések vitákon és egyeztetéseken keresztül születnek. A demokratikusabb működés egyik látható jele éppen az lehetne, ha bizonyos viták a nyilvánosság előtt is megjelennek, és kiderül, hogy nem kizárólag zárt pártmechanizmusok kezelik a konfliktusokat.

A sokféleség ugyanakkor felveti a vezető szerep kérdését is: nem éppen egy nagyon erős, központosító vezetőt kíván-e meg egy ilyen gyűjtőpárt működtetése? Rajnai válasza szerint csak akkor, ha Magyar Péter el akarná nyomni ezeket a különbségeket, és saját, vagy szűk köre akaratát kényszerítené rá a pártra – ez viszont kifejezetten szembemenne saját választói elvárásaival.

Bozóki tágabb történeti keretben „választási forradalomként” írja le a mostani fordulatot, szembeállítva azt a Fidesz 2010-es „fülkeforradalmával”, amelyből utólag vezették le az előzetesen nem vállalt rendszerszintű átalakításokat. Szerinte most nem egyszerű kormányváltásról van szó, hanem egy választási autokrácia leváltásáról, ami eleve demokratikus irányú fordulatként épül be a kollektív emlékezetbe, és társadalmi korlátot állíthat egy új egypárti uralom elé.

A CEU professzora úgy látja, hogy az első kormányzati lépések inkább önkorlátozó irányba mutatnak: a korrupcióellenesség hangsúlyozása, az európai uniós normákhoz való közeledés és a nemzetközi demokratikus beágyazottság erősítése nem a hatalmi koncentráció, hanem inkább a demokratikus konszolidáció logikáját jelzi. Szimbolikusnak tartja Magyar Péter első külföldi útjait és gesztusait is, amelyek a kelet-európai demokratikus szabadsághagyományhoz – például a lengyel Szolidaritás örökségéhez – való tudatos kapcsolódást fejezik ki.

Az egyik legélesebb különbséget Bozóki a politikai stílusban látja. Míg Orbán Viktort zárt, késleltetett, titkolózó és hierarchikus kommunikáció jellemezte, addig Magyar Péter esetében egyfajta „médiademokrácia” rajzolódik ki, állandó média jelenléttel, gyors reagálással, folyamatos tájékoztatással és nagyobb nyitottsággal az újságírók felé. Ez a nyitottabb, közvetlenebb kommunikáció a korábbi bezárkózó, büntető, sajtókorlátozó politikai kultúrához képest Bozóki szerint valódi felszabadulásélményt hozott, és erősíti azt az érzést, hogy „a politika ismét láthatóvá és követhetővé vált”.

A Tisza hátterében nem klasszikus, évtizedek alatt felépített pártszervezet, hanem széles társadalmi koalíció és mozgalmi energia áll: országjárás, személyes jelenlét, új generációk aktivizálódása, a nemzeti szimbólumok visszafoglalása, valamint az az élmény, hogy a politikus fizikailag is elérhető, és nem zárt kordonsorok mögül kommunikál. Ez a mozgalmi karakter Bozóki szerint szintén megkülönbözteti a Tiszát a Fidesz zárt, felülről szervezett hatalmi struktúrájától.

Miközben a parlamenti ellensúlyok gyengék, a demokratikus elvárás és a belső pluralizmus erős: ez a kettősség teszi egyszerre történelmi lehetőséggé és történelmi kísértéssé a Tisza elsöprő győzelmét. A döntő az lesz, hogy ez a párt- és mozgalmi sokszínűség, a társadalmi felhatalmazás demokratikus jellege, valamint a vezetés politikai stílusa hosszabb távon milyen egyensúlyt alakít ki a kényelmes parlamenti többség és a tényleges önkorlátozás között.

A beszélgetés további fontos felismerése, hogy a Tisza sikere nem magyarázható pusztán pártszervezeti logikával. A siker mögött széles társadalmi mozgósítás áll: országjárás, személyes jelenlét, új generációk aktivizálódása, valamint az a tapasztalat, hogy a politika ismét hozzáférhetővé vált az állampolgárok számára. Ez különösen erős kontrasztban áll a Fidesz zártságával és szimbolikus kisajátító politikájával.

A jelenlegi magyar pártrendszer rendkívül szokatlan állapotba került. Nincs önálló baloldali-liberális parlamenti jelenlét, miközben a jobboldalon új verseny bontakozhat ki a Fidesz és a Mi Hazánk között. Közben nyitott marad a kérdés, hogy a Tisza hosszabb távon képes lesz-e befogadni a különböző ideológiai és társadalmi csoportokat, vagy idővel új pártképződés indul el körülötte.

A történelmi példák – Lengyelország, Chile, részben Franciaország – azt sugallják, hogy egy nagy, rendszerváltó tömb győzelme után nem egyetlen fejlődési pálya következhet. Lehet demokratikus pluralizálódás, lehet mozgalmi egységből kibomló pártrendszer, és lehet tartósabb központi dominancia is. A magyar helyzet sajátossága azonban éppen az, hogy a demokratikus elvárás nagyon erős, miközben az intézményi ellenőrzés gyenge.

Az egész beszélgetésből végül az a kép rajzolódik ki, hogy a Tisza előtt egyszerre áll történelmi lehetőség és történelmi kísértés. A lehetőség abban van, hogy egy korábban erősen centralizált és bezárkózó rendszer után egy nyitottabb, részvételibb, önkorlátozóbb demokráciát építsen. A kísértés abban, hogy a rendkívüli felhatalmazás önmagában mindig csábít a hatalmi koncentrációra. A döntő tényező ezért valószínűleg nem pusztán az alkotmányos helyzet vagy a parlamenti arány lesz, hanem az, hogy a társadalmi elvárás, a belső pluralizmus és a politikai vezetés stílusa hosszabb távon milyen egyensúlyt alakít ki.

A teljes beszélgetést meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)