Macskajaj – Szénási Sándor jegyzete

Emir Kusturicát, a világhírű, szerb és bosnyák gyökerekkel rendelkező filmrendezőt nevezték ki az orosz hadsereg színháza főigazgatójának, amit az érintett meghatódva köszönt meg – természetesen oroszul. Amióta Putyin híve lett – érzelmesebben fogalmazva: amióta az orosz elnököt személyes lángoszlopává fogadta –, Kusturica gőzerővel tanulta a nyelvet, áttért az ortodox hitre, lelkesen támogatta a Krím megszállását, és nyilván az Ukrajnába bevonuló orosz csapatokra is megértéssel tekint.

Hazai kapcsolatait is átértékelte egy kicsit, annak a Milorad Dodiknak lett a tanácsadója, aki a Boszniai Szerb Köztársaság elnökeként semmit sem utál jobban, mint a bosnyákokat, így Kusturicát is utálna, ha az még muszlim lenne, dehát hol van már a tavalyi hó?

Ráadásul a tavalyi előtt is volt már egy tavalyelőtti. Kusturica előző lángoszlopát Szlobodan Milosevicsnek hívták, aki Tudjman horvát elnökkel előbb abban állapodott meg, hogy Jugoszlávia szerb-horvát dominanciájú lesz, a bosnyákokat pedig beolvasztják, majd a függetlenségi törekvések miatt kirobbantotta a polgárháborút annak minden üdvös következményével. Kusturica biztos úgy ítélte meg, Milosevics nem rossz ember, csak egyensúlyt visz a Balkán világába.

Ezt mondta ugyanis Putyinról, amikor arról kérdezték, mivégre a nagy moszkvai fordulat.

A világ persze rászorul az egyensúlyra, mindig is rászorult volna, a szovjet beomlás utáni egypólusú rendszer nemcsak önzőnek, de billenékenynek is bizonyult, a demokrácia exportermékként kényes és romlandó áru volt, vagyis a Nyugat, mint minden más civilizációs tér is, roppant mód rászorult az ellensúlyokra és a kontrollra. Ahhoz persze szó fér, hogy az ellensúlyt a diktátorok jelentenék, a gyógyító erőt a háborúk, a hullákkal borított, felégetett föld kies látványa pedig egyensúlyt és harmóniát sugározna.

Számtalan történelmi bizonyíték van arra, hogy ez nincs így, és mégis, számtalanszor fordul elő, hogy már mindenben csalódott, új ideát és valódi erőt kereső értelmiségiek hasznos idiótaként kötelezik el magukat a puszta erőszak mellett, amihez – de ezt először észre sem veszik – ők maguk szállítják az ideológiát, a felmentést, az önfelszámolás igazolását, vagyis saját szolgastátuszukat. Putyinnak több ilyen hasznos idiótája van, és most nem Steven Seagalról, vagy Depardieu-ról beszélünk, az ő haverkodásuk puszta pénzkereset, hanem mondjuk Oliver Stone és Kusturica filmrendezőkről. De Stone legalább Amerikában él, míg Kusturicának Moszkvában holnap már darabot kell rendeznie a megszálló orosz csapatok szent küldetéséről.

Nagy lesz a szégyen. Hogy ébredést is hoz-e majd, nem tudjuk. Kusturica nagyon tehetséges ember. Az önbecsapásban is.