Higiéniai termékek, gyógyszer és pénz, hogy az evakuációs busz benzint tudjon venni – amiből hiány van az ukrán menekülteknél

Győri Boldizsár volt az Esti gyors egyik vendége (telefonon), aki többször is járt az ukrán fronton, dolgozott a Reuters hírügynökségnek, ír magyar lapoknak és a Kyiv Independentnek is. Arról kérdeztük, hogyan élnek most azok, akiket már kibombáztak, vagy azok, akik olyan helyszínen laknak, ahol gyakorlatilag a lakás az eufemizmus, vagy az élet aligha nevezhető életnek.

Elmondta: nem régen, nagyjából másfél héttel ezelőtt az oroszok váratlanul áttörtek Dobropilliánál. Ez Pokrovszktól északkeletre van, és nagyon hirtelen nagyon közel került a front két nagyvároshoz, Dobropilliához és Bilozerszkéhez – ezek pár tízezres városok, kisvárosok voltak korábban –, ahol gyakorlatilag tényleg egy-két nap alatt váltak a földdel egyenlővé az épületek, és több ezer embernek hirtelen, konkrétan negyed órák alatt kellett összepakolnia az életét, nem tudva, hogy hova fogják őt elvinni. Beszálltak az önkéntesek által üzemeltetett, egyébként olykor páncélozott evakuációs buszokba. A páncélra nem azért van szükség, mert fegyvert visznek benne, hanem mert az oroszok számos alkalommal előszeretettel céloznak civileket szállító evakuációs buszokat. Az összes létező egyezményt megszegve – fűzte hozzá műsorvezetőnk.

Visszatérve: az említett emberek az evakuációs szabályok szerint maximum egy bőröndöt vihettek fejenként, és őket egy közelről meg nem nevezendő Dnipropetroszk régióban lévő gyűjtőtáborba vitték, ahol kapnak jogi, adott esetben minimális anyagi, pszichológiai segítséget, és itt 2-3 napig tartózkodhatnak, amíg nem találnak nekik elhelyezést biztonságos megyékben. A probléma az, hogy három és fél év nagy kiterjedésű háború után megfizethető, lakható, nyugat-ukrajnai biztonságos régiókban található szállások megteltek. Tehát ezek az emberek kezdenek ott feltorlódni. Ez a gyűjtőtábor nagyjából 100-150 fős kapacitással működött két héttel ezelőttig. Ez hirtelen megnégyszereződött, napi 100 helyett 400-500 embert kell fogadniuk, és tényleg úgy kell elképzelni, hogy sátrakban, ágyakon fekszenek jellemzően idős és beteg emberek, hiszen ők azok, akik nem tudják önerőből kifizetni maguknak azt, hogy elmeneküljenek, nem tudnak kifizetni egy albérletet, erre esélyük sincsen nem csak nyugat-ukrajnai, közép-ukrajnai városokban sem. És ahogy az egyik evakuációt végző szervezet munkatársától, vezetőjétől tudja, itt az ukrán államnak is van némi restanciája, hogy három és fél év után még mindig nem találtak ki erre egy átfogó állami programot, hogy mit történjen ezekkel az emberekkel, akiknek egyik percről a másikra kell otthagyniuk az otthonukat.

Úgy fogalmazott: mindenki képzelje el, hogy milyen lelkiállapotban lehetnek ezek az emberek, hogy szó szerint a fütyülő bombák elől hagyják ott az életüket, adott esetben havi 20-30 ezer forinti nyugdíjból élve. „Ennek ellenére szóba állnak velem, én beszélek ukránul tűrhetően, tehát a kommunikáció alapfeltételei megvannak, és hát mindenki elképzelheti, hogy neki hogy esne, hogyha a szabad ég alatt, vagy egy sátorban üldögélve odalép hozzá valaki, és elkezdi őt fotózni a legnagyobb nyomorában. Ezt igyekszem a lehető legtapintatosabban csinálni, az elutasítást tudomásul veszem és tiszteletteljesen elköszönök, de ennek ellenére van, aki el szeretné mondani nekem a történetét, mert úgy érzi, úgy gondolja, hogy fontos, hogy a világ megtudja, hogy velük itt mi történik, elfeledve érzik magukat” – részletezte.

A segélyszervezetek pedig borzasztóan ki vannak vérezve, nem csak önkéntesből van hiány, hanem anyagi forrásból is, most már lassan a háború 4. évben járunk, apadnak a források, számtalan másik konfliktus van a világ más pontján, ami elvonja a pénzes donorok figyelmét. A segélyszervezetek egyébként szerencsére kifejezetten segítőkészek, szóba állnak az újságírókkal, így vele is, mondta el Győri Boldizsár.

Miből van a leginkább hiány? – kérdezte műsorvezetőnk. Valljuk be, ezek idős emberek, a felnőtt pelenka fogyóeszköz és a gyógyszer – válaszolta az újságíró. Úgy folytatta: ne felejtsük el, egy alapvetően átlagosan rossz egészségügyi állapotú, idősödő és idős társadalomról beszélünk, akik marokszámra szedik a különböző szívgyógyszereket, magas vérnyomásra való gyógyszereket, el tudjuk képzelni posztkommunista országként, hogy ott mi a helyzet. Ezek az emberek a gyógyszert eleve nem tudták megvenni maguknak már korábban sem, tehát amikor beszélt Kárpátalján élő ukrán menekültekkel, megmondták, hogy „nézze, aranyom, 30 ezer forint a nyugdíjam, ha én minden gyógyszert megvennék minden hónapban, az 32 ezer magyar forintnak megfelelő ukrán hrivnya lenne”. Innentől kezdve nincs miről beszélni, ezek az emberek nem tudják az életüket garantáló gyógyszereket beszedni, és itt nem kell drága gyógyszerekre gondolni, vérnyomáscsökkentőkről és hasonlókról van szó. A pszichológus a terepen elmondta neki, hogy ilyenkor egyébként rengeteg, egyébként lappangó betegség előjön, amivel ők ott egyszerűen helyben nem tudnak, mit kezdeni. Ezek az emberek örülnek, hogyha később fedél kerül a fejük fölé, nemhogy még utána profi orvosi elváltáshoz is jussanak. Ez már tényleg elérhetetlen álom a számukra – fejtette ki az újságíró.

Ami tehát hiányzik, azok a (női) higiéniai eszközök, gyógyszerek az időseknek, és egyszerűen pénz, hogy az evakuációs busz benzint tudjon vásárolni. „Ilyen alapvető dolgokról beszélünk, ilyen alapvető dolgokban van hiány”.

Szó szerint underground az óvóhelyeken

Szóba került az is, hogy Harkivban fiatalok létrehoztak egy nonprofit kulturális központot. Győri Boldizsár elmondta: az biztos, hogy az ukrán kultúrának óriási reneszánsza van jelenleg. Ukrajnában az ukrán nyelvű könyvkiadás virágzik, rengeteg mű születik a közelmúltbeli ukrán történelemről, az emberek ezeket fogyasztják, a saját identitásukat élik meg ezáltal.

Harkivban, ami egy alapvetően oroszul beszélő város volt – ami nem azt jelenti, hogy ők oroszok voltak, elmondták neki az ottaniak, hogy ők nem oroszok –, gyakorlatilag most már nem hallani orosz szót a nyilvános térben, és ez az embereknél önálló döntés volt, mindenkinek a személyes döntése. Harkiv mindig is az ukrán avantgárdnak és a kísérletező művészetnek volt egy központja már száz ével ezelőtt is, a ’20-as években ott virágzott az ukrán nyelvű ukrán költészet. És nincs ez másképp most sem. Strauss Emma dokumentumfilmessel próbálták ezt a jelenséget megragadni egy kisfilmben.

De alapvetően virágzik az underground kultúra, ami is most sajnos szó szerint underground, hiszen tényleg a föld alatt tartják ezeket az összejöveteleket, bulikat, felolvasóesteket. Kijárási tilalom van, mindenki betartja a törvényeket és délután háromkor állnak fekete bőrzsekiben és hasonló szerkóban a tűzön napon a klub előtt sorban a fiatalok, hogy időben bejussanak, mert este 10-kor zár a buli, és 11-ben mindenkinek ágyban a helye.

A teljes beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.) Kiemelt kép: MTI/EPA/Szergej Kozlov