„Klubrádió“
Belső közlés

Eörsi István: Románc az ulti-csatatér lovagjairól

27/04/2020 13:52

| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió

A költészet napjától kezdve a karanténidőszak végéig a Klubrádió honlapján minden nap közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül, hogy az otthon maradást ezzel is tartalmasabbá, könnyebben elviselhetővé tegyük. Ma Eörsi István Románc az ulti-csatatér lovagjairól című költeményét hallgathatják meg Valcz Péter színművész előadásában.

2020. április 27. Belső közlés (2020.04.27. Eörsi István)
04:25
00:00
Eörsi István a közéleti költő egészen ritka és ma már talán nem is létező típusához tartozott, ami nem pusztán annyit takart, hogy közéleti témájú versereket (is) ír, hanem hogy számára tényleg fontosabb a közélet, mint a saját irodalmi kifejezőkészsége. Ez utóbbinak a kiválóságáról hol meg volt győződve, hol nem, és valóban szép számmal van olyan verse is, amely olvasók tömegének lopta be magát a szívébe – nem elsősorban a közéletiek, inkább a személyes viszonyairól szóló és létösszegzőnek mondható költeményei –, mindenesetre az irodalmat is a közéleti pozíciójának a megfogalmazására használta. Ebben a felfogásban egyébként nem állt egyedül, társai voltak legjobb barátai, Angyal István és Gáli József is. Szerzőként közülük Gáli érte el a legnagyobb teljesítményt, az azonban, hogy Gáli emléke is jóformán Eörsi nyilvános szerepvállalásának köszönhetően került vissza némileg a köztudatba – vagy éppen csak nem hullott ki belőle teljesen –, jól mutatja a két terület egymásra utaltságát, amit a három barát tényleg komolyan is gondolt.

Róluk, illetve negyedik társukról, Csongovai Per Olaf filmrendezőről szól a mától honlapunkon is meghallgatható Eörsi-vers. Az elbeszélő jellegű versben a négy barát közösen tölti el az 1956-os forradalomhoz vezető időt, a felkelésben mind a négyen aktívan részt vesznek, a megtorlás nyomán azonban szétválnak útjaik: Angyalt felakasztják, Olaf disszidál, Gáli pedig Eörsivel együtt börtönbe kerül, és végül ötvenévesen szívelégtelenségben meghal. Eörsi a verset 1988-ban írta Párizsban, Csongovai Per Olaf betegágyánál.

Eörsi István mondogatta Gáli Józsefről, hogy „tizenkét évenként halt meg”: ’44-ben alig élte túl Auschwitzot, 1956 után első körben halálra ítélték, 1968-ban orvosi műhiba miatt került a klinika halál állapotába, majd alig egy-két hónappal „a vészjós 1980-as év” után a valóságban is meghalt. Eörsi mondását kiegészítve úgy fogalmazhatnánk, hogy hozzávetőleg a tizenkét év kétszerese fűzi össze a négy barát halálának időpontját is: Angyalt 1958-ban végezték ki, őt követte 23 évvel később, 1981-ben Gáli, majd rá 24 évvel, 2005-ben halt meg Eörsi István is – Olaf végül, tizenhét évnyi betegsége után, három héttel később követte őt.

A vers a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. Az adás, amelyben a felolvasás először elhangzott, itt hallgatható meg.

A vers írott szövege:

Eörsi István: Románc az ulti-csatatér lovagjairól

      Ultiztunk éjszakákon át
      ötvenöt őszén és telén
      négy szerencsevadász barát
      Pista Jóska Olaf meg én
      nosztalgikus füst kavarog
      ötvenhat is majd így telik
      keverjük osztjuk a lapot
      januártól októberig

Olaf baloldala béna (épp a baloldala, felfoghatatlan),
trockista torzóját balzsamozgatják a Boulevard d’Hopital-i kórházerődítmény Racine-
      részlegében
Jóska hét éve szívéhez kapott és megnyerte a fogadást
Pista függőlegesen aludt el olyan régen
hogy nyakravalója is elrohadt azóta
Ülök a Mouffetard-utca egyik presszója előtt, jobb karom zsibbad, nézem a nőket, Olaf ágya
      mellől jöttem, július huszonhetedike van, Vera születésnapja
a sétálók közt álcázva fel-feltűnnek az ulti-csatatér lovagjai –

      Olaf hajnalban elszalad
      szűzlányvérben mosakodik
      s úgy véli ha bejön a lap
      megcsinálja a Nagy Mozit
      Jóska Auschwitzból lötyögős
      szívet szemet hozott haza
      meseköltő és mesehős
      címere Nyolc Dioptria

Hadd lopózzak vissza abba a Hold szarvára akasztott szobába,
Vera az ágyban alszik, mi négyen a sarokasztalnál verjük a blattot,
Pista szeme könnyes, hah gaz csábító, sebaj, forradalom lesz,
Jóska minden létfontosságú szerve – egy kivételével! – külön-külön betegebb mint az összes
      többi együtt,
Olaf épp most adott le a csomagőrzőben három piroshajú virágáruslányt egy szuper
      forgatókönyvért,
én többszörös családapa abszolúte szabad óhajtok lenni a Költészet nevében,
Vera száján az éjszaka ki-be árad –

      Januártól októberig
      blattal nógatjuk az időt
      szénből sajtolt rum melegít
      bevérez inget terítőt
      Ágnesről ultizunk aki
      elhagyta Pistát mással él
      ám hirtelen októberi
      kártyánkat elfújja a szél

Szélfútta labirintus, Pista és Olaf ledöfött benne pár tucat Minotauruszt,
Jóska meg én tintát fröcskölünk a sebzett vadállat szemébe,
ámde ez többen volt, hármunkat szarvára tűzött, magasba dobott majd bőgve lenyelt,
Jóskát és engem odvas foga rácsain át kiköpött néhány év múlva, de Pistának örökre nyoma
      veszett borzalmas bélrendszerében,
Olaf három határon átkúszva meg sem állt a Boulevard d’Hopital-ig,
ruhástól fekszik az ágyon, trockista kistőkés filmmachinátor,
vad zokogásban tör ki ha az ulti-csatateret eszébe idézem –

      Ulti-csatatér csupa vér
      félhalál és egész halál
      kártyánkat elfújja a szél
      Vera ágya utána száll
      hitetlen szemem dörzsölöm
      a sarokasztal hűlt helyén
      elkallódott kézen-közön
      a talonban hagyott remény

Jóskát amíg élt gyilkolgatták itt is, amott is,
hatvannyolcban megállt a szíve, életre dörzsölték újra,
hiába kérleltem, nem tartott élménybeszámolót a mennyországról, mire dühömben
fogadtam vele, hogy fog még szalonnázni a sírkövemen –
„Vesztettél” – suttogta gyanútlan fülembe, nyolcvanegy márciusa volt, épp egy irtóztatóan
      hájas chicagói       hölgyön heverésztem,
azonnal lebukfenceztem róla, deremedten a mélybe, pár kurta örökkévalóságig sikerült
   megkapaszkodnom Vera betegágyának rácsán, aztán tovább zuhantam,
kikötöttem
      Olaf mellett,
s mosolyogva tűröm, hogy mozgatható jobbjával egyre magányosabban szorongó fenekemre
ráragassza az elszállt aduászt.