„1%
Belső közlés

Emil Gîrleanu: Mint egy konkolyszem

29/05/2022 14:24

| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió

A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma kivételesen Emil Gîrleanu román író eredetileg Tükörfordítás című műsorunkban elhangzott, Mint egy konkolyszem című meséjét hallgathatják meg Grisnik Petra színművésznő előadásában.

2022. május 29. Belső közlés (2022.05.29. Emil Gîrleanu: Mint egy konkolyszem)
05:19
00:00
Május utolsó vasárnapja hagyományosan a gyereknap – s habár az időjárás a mai napon kevésbé kedvez a kültéri rendezvényeknek, annál jobb alkalom az igényes művelődésre. A Klubrádió honlapján mától meghallgatható szöveg ugyanakkor a hagyományos értelemben véve nem gyerekmese, legalábbis nem olyan, amihez hozzá vagyunk szokva: egy száz évvel ezelőtti román író történetét hallgathatják meg, amely a ma megszokotthoz képest nyersebben beszél a szomorúságról és az élet mulandóságáról. Ám a tragikus mesék híres szerzőjétől, Andersentől eltérően itt a kedvezőtlen befejezés a főhős számára még csak nem is veszteségként jelenik meg, hanem az élet rendjeként; ennyiben a mű tartalma inkább hasonlít Kertész Imre Sorstalanságának mondandójára, mint a fantázián alapuló fikciós szövegekre.

A mesében egy frissen megszületett kis bogárka keresi az élet értelmét, helyét a dolgok közt – persze nem önálló indíttatásaként, hanem egy hangya sugalmazására –, míg végül egy madár csőrében végezve megleli azt. A mesét magyarul 1974-ben adta ki a bukaresti gyermekkönyvkiadó, Beke György fordításában. Már a kötet címe is beszédes: Az első fájdalom; a fiatalon elhunyt író, Gîrleanu koncepciója is a veszteségek tragédia helyett mintegy egyszerű jelenségként való bemutatására épül. Hogy ezt a felfogást érdemes-e megismertetni a gyerekekkel, azt mindenkinek rábízzuk a saját megítélésére; Tükörfordítás című kulturális és ismeretterjesztő műsorunkban első elhangzásakor mindenesetre Wessely Anna művészettörténész-szociológus éppen hogy nem lehangolónak, sőt fölemelőnek tartotta, ahogy a mese a vallások szerepéhez hasonlóan egyértelmű és szép keretet alkot az életbeli rendeltetéseink banalitásának. A Mint egy konkolyszem című mesét tehát a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva mától itt, a honlapunkon is meghallgathatják Grisnik Petra színművésznő kiváló előadásában, legörgetve pedig szövegesen is elolvashatják.

A mese eredeti, írott változata:

Emil Gîrleanu: Mint egy konkolyszem

Nem kell akkorának lenned, mint egy hegy, hogy gondolkodni tudjál. Lehetsz parány, mint a konkoly vagy mint a porszem, ha fejecskédben van világot átfogó isteni szikra, akkor ez elegendő: tudod, ki vagy, honnan jössz és merre kell tartanod. – Ezt a bölcsességet a hangya fejtegette így a bogárka előtt. De a dolgos hangya szavai akkoriban a bogár egyik fülén be, a másikon ki! Alig néhány nappal előbb pillantotta meg a napvilágot, a földet, a virágokat. A fűszálak tövében édenben érezte magát. Ahogy kibontotta szárnyacskáit és felrepült, álmélkodott, hogy át tudja szelni a levegőt, de a fáradtságtól elcsigázva ráesett egy levélre. Akkor ismerte meg első ízben az élet nehezét. És eszébe jutottak a hangya oktató szavai… Ki is ő? Egy kicsiny bogár, fénytelen, kerek, mint egy konkolyszemecske. Honnan jön? A fűből. Emlékszik jól, hogy a hajnalka tövében ébredt a világra. De merre kell tartania? Lám, máris tanácstalan!

Leereszkedett a levélről, és elindult megkeresni a hangyát. Erre-arra járt-kelt, de a hangya sehol. Más hangyákkal találkozott ugyan, de azok siettek, s különben sem szeretik beszélgetéssel tölteni az időt. Sokat járt-kelt, de többé olyan okos gondolatokat senkitől sem hallott. Ritka dolog a bölcsesség, gondolta a piciny bogárka. Ettől megint nagyon elszomorodott. Minden kezdet nehéz! Egyik nap elkapta az eső, s figyelmetlenségében beleesett a vízáradatba. Alig tudott egy szalmaszál segítségével kievickélni belőle. Máskor meg, micsoda rettenet! A kertész csizmája alá került, s egy pillanatig a lélegzete is elállt. Szerencséje volt egy kövecskével, meghúzhatta magát mellette. Milyen véletleneken múlik manapság az élet! Mindenképpen óvatoskodnia kell. Hát élet az, ha minden pillanatot mérlegelnie kell? Csak óvakodva járt: puhatolózott, tapogatózott, szimatolt. Ott víz van, amott emberek, odébb kocsi gyermekekkel. Minek jöttem a világra, ha egy darabka föld sem akad számomra? Hová telepedjek le, hogy nyugton maradhassak? Hirtelen szeme elé tűnt a ház, a kert gazdájának a lakása. „Ott fenn nagyon jó lehet… de túlságosan magas. Körültekintéssel kell felszállnom oda.” Előbb a dália kelyhére röpült, onnan egy díszcserjére, egy orgonafára, majd az erkélyt körülfutó repkényre. Végre, íme: megérkezett. Az eresz szélére ereszkedett. Juj, hogy égette a bádogtető. A nap hevesen tűzött alá – fokozta szenvedését. Hát itt is pokol az élet? Újra gyötörni kezdte a gondolat: „Mi végre vagyok a világon?”… Úgy tűnt neki, hogy minden más élőlénynek van valami hivatása. Még a lepkének is? Hogyne volna! Hiszen a lepke elgyönyörködteti a szemet, repülő virág, élő szivárványcsepp. A hangyák házat építenek maguknak, gyűjtögetnek, ezrével élnek együtt. Ha a hangya százszor nagyobb lenne, akkor is elegendő volna neki a mostani esze, de az a sok-sok állat-hegy, ha százszor kisebbek lennének is, mostani eszük akkor sem volna elegendő. A méhecske is… Mind, mind. Ő pedig? Mi az ő hivatása a földön?…

Ebben a pillanatban a bogárka megpillantotta a levegőben egyik társát; talán menedéket keresett, mint ő. De jóformán szemügyre sem vehette, mikor az eresz alatti fészekből nyílsebesen kisuhant a fecske, és röptében elkapta röpködő sorstársát. Később felhangzott a fiókák vidám csiripelése: a fecske ennivalót vitt nekik. És a szegény bogárka rádöbbent: „Íme, ez a mi sorsunk, tápláljuk a madarakat, akiknek hivatásuk van a földön!”

…A bogárka kitárta szárnyacskáit, a levegőre bízta magát, lengett egy keveset, s ekkor nyílsebesen újra feltűnt a fecske. Szárnycsapások visszhangja, s nyomban utána a fiókák éles lármája: lakomával visszatérő anyjuknak örültek.