Egy emlékmű elé – Szénási Sándor jegyzete

Amikor a CIA igazgatója elment Kabulba tárgyalni a főtálibbal, Abdul Gháni Baradarral, a kérdés az volt, mi az az ár, amit az Egyesült Államok hajlandó lenne megfizetni azért, hogy az evakuálási határidőt kitolhassák augusztus 31. utánra. Annak fényében, hogy ezt Baradar nem engedte meg, az ár nyilvánvalóan túl magas volt, szinte biztos, hogy diplomáciai elismerést és segélyeket, illetve az Amerikában őrzött afgán állami pénzek átutalását követelte. Vagyis azt, hogy Washington részint előre szentesítse az elkövetkező terrort, részint meg finanszírozza is. Biden ebbe nem ment bele.

Ennek a döntésnek is van ára, amit az USA is megfizet, de főleg azok az afgánoknak töri le minden reményét, akik bíztak a kimentésükben. Közülük kerültek ki azok, akik nyilvános levélben fejezték ki csalódottságukat Amerikában, amely a nyugatias értékek mellett nyugatias szolidaritást is ígért, de most magára hagyja őket.

Igazuk van. Akkor is, ha ebben a pillanatban az amerikai katonák képtelenek is lennének elvinni több embert, egyszerűen azért, mert a tálibok afgánt már nem engednek a reptér közelébe. Az ő sorsuk már korábban eldőlt, akkor, amikor a hírszerzés vagy Biden, esetleg mindketten megengedhetetlenül amatőr módon mérték fel a helyzetet, egyébként a vezérkar tiltakozása ellenében.

Eddig a pillanatig 82.300 afgánt mentettek ki a szövetségesek. Ez nem kicsi szám, és tekintettel a körülményekre, hősies tettnek is minősülhet. Nem is lesz egyszerű ennyi embernek helyet, támogatást és munkahelyet teremteni. De sokan maradtak le a gépekről. Sok ezren, talán több tízezren, talán még többen. Nem tudjuk. Azt sem, mi lesz a sorsuk. Könnyen lehet, hogy rajta vannak a tálibok listáján. Bánthatják, meg is ölhetik őket.

Nekik is jár majd egy emlékező hely Washingtonban. Nekik és a lelkiismeret-furdalásnak.

Szénási Sándor jegyzete a 2021. augusztus 25-i Esti gyorsban hangzott el.