Bátorságpróba – Józsa Márta jegyzete

A választás óta eltelt rövid pár napban nagyon sokan megkerestek, olyanok, akik nem a bukott rendszer hívei, netán kollaboránsok lettek volna, hanem egyszerűen valahogy nem találkoztunk, beszéltünk. Nem használtuk nagy fásultságunkban valamennyiünk közös eszközét, az emberi kommunikációt. Mellesleg ezt a jelenséget is nyugodtan fel lehet róni a bukott rezsimnek, bár ebben a világjárvány miatti elidegenítés is ludas, persze. Ma az igazodási nehézségek mellett a remény, a remény, akár bármely választói elkötelezettség mellett is, megfogalmazódik lassan. És előfordulnak olyan jelenetek is, amelyeket eddig el sem tudtunk volna képzelni, hogy megtörténnek. Ilyen volt a már megválasztott, de még nem regnáló miniszterelnök első médiaszerepléseinek sora - már ami a lakájmédiában való megjelenését illeti. Mely közegnek szolgalelkűsége ezidáig láthatóan változatlan. Nem volna elegáns most ócsárolnom azokat, akik valami miatt bent maradtak abban az épületben és közegben, ahonnan engem, nagy örömömre, hamar kirúgtak anno. A Kunigunda utca tájékán azóta jártam egyszer-kétszer, kizárólag tüntetési céllal. Volt némi bizarr abban, hogy a volt munkahelyem előtt demonstrálok, ilyen helyzeteket mások is, sokan megéltek, de most már nem rúgnék a döglött oroszlánba. Terjeng egy felvétel, talán több is, hogy ott is szerdán reggel sokan megtapsolták látogatása kezdetén, szereplése előtt a leendő kormányfőt. Majd valaki eltakarta a mindezt rögzítő kamerát. Nyilvánvaló, hogy mindenütt dolgoznak olyan emberek, akiknek nem tetszett a katonás következetességgel elvárt szolgalelkűség, és a rendszerszintű, kontrollált hazudozás. Az is evidens, hogy másfél évtizede rettegésben, és sokszor saját szempontjait megtagadásra kényszerítve dolgozott Magyarországon sok százezer ember, iskolaigazgatótól rendőrig, adóhivatali adminisztrátortól akár kurzusfilmek jegybevételét kozmetikázni kényszerítő moziigazgatóig. Hogy a hatalmas költségvetésből készült propagandaremekek alkotóiról ne is beszéljünk, főrendezőtől a kiéheztetett epizodistáig, producertől sofőrig. Amott, ha azt vesszük, mindannyian kollaboránsok voltunk, ha vettünk egy liter tejet, annak az áfája is belegurulhatott valamelyik hatvanpusztai aranykilincs árába. De nem kellene az ügyet a végletekig fokozni, és eljutni odáig, hogy az a hazafi, aki elhúzott a világ másik végére, és be nem tette a lábát ide azóta, tizenhat éve sem. Viszont: az én általában a végletekig megbocsájtó habitusom egy picit zavarba került. Örülök, hogy egyre többen állnak a nyilvánosság elé olyanok, akik nem értettek együtt a történtekkel, és jobbnál jobb történeteket mesélnek el a pokol tornácáról. Erre szükség van ahhoz, hogy minél többen megértsük a remélhetőleg végleg mögöttünk hagyott világot. Ám az is kérdés: ha mindenkinek megsimogatjuk a buksiját, aki ilyen-olyan kényszerből hallgatott eddig, akkor nem relativizáljuk-e azok teljesítményét, akik voltak elég bátrak ahhoz, hogy idejében kijöjjenek a fényre? Vállalva mindennek a kockázatát? Vagy akik eleve ősellenségnek neveztettek? Nincs jó válaszom a kérdéseimre, a következő heteket, hónapokat eleve a magyar társadalom bátorságpróbájának tekintem.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2026. április 16-i adásában hangzott el. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)