Azt nem tudom, jó-e, ha Budapestre megy Putyin, de azt igen, mit tennék, ha Ukrajnába érkezne – Interjú az orosz fogságból szabadult ukrán tengerészgyalogos Jevhen Malikkal
26/10/2025 22:23
| Szerző: Csernyánszky Judit/Klubrádió
Két órán át beszélt orosz fogságának viszontagságairól Jevhen Malik (Yevhenii Malik), az ukrán tengerészgyalogság 36. dandárjának 25 éves katonája Budapesten, a Break the Fake! – Döntsd a Hazugságot! alapítvány meghívott vendégeként, aki két és fél év után szabadult a mordvinföldi büntetőtelepről. 2022 tavaszán Mariupolban Kijev utasítására meg kellett adniuk magukat társaival együtt, a pokolból került a még rettenetesebb pokolba, ahol szintén az életük forgott kockán.
Örökkévalóságnak tűnt a 2022 áprilisától kezdődő időszak az életében, amikortól folyton azt sulykolták a hadifoglyokba, hogy te senki vagy, semmi vagy, nem létezik az ukrán nép, nem létezik az ukrán szó, így az ukrán nyelv sem, akik pedig azon a területen élnek, nácik és ők támadtak Oroszországra. Miután Oroszország kilépett minden, a hadifoglyok tartását előíró és a kínzásokat is korlátozó nemzetközi egyezményből, így a büntetőtelep őrei közvetlenül a Kremlből kapták a válogatott kínzási módszerekre vonatkozó utasításokat. Reggel 6-tól este 10-ig egyfolytában állniuk kellett. Mindenkinek veréssel kezdődött a napja: ha nem korbáccsal, akkor sokkolóval akarták őket agymosni, hogy beismerjék, civileket öltek. 7000-en szolgáltak Mariupolban, 4500-an kerültek fogságba, illetve voltak kénytelenek feladni magukat, a többiek a harcokban vesztették életüket. A hadifoglyok egyrésze mentálisan és fizikailag is megtört a kínzások és az éheztetések miatt, van, aki súlyos beteg lett, és jó páran öngyilkosságot követtek el, mert nem bírták a szenvedést.
Hallva mindazt, amin keresztülment, Csernyánszky Judit, a Klubrádió újságírója külön interjút kért tőle, s kiderült, az ukrán tolmácsra nincs is szükségük, mert Jevhen kiválóan beszél angolul. A riporter először is arra volt kíváncsi,
minek hatására döntött a katonai karrier mellett? Miért állt be az ukrán hadseregbe hivatásos katonaként?
Jevhen Malik: 2014-től, a kezdetektől biztos voltam abban, hogy ez a háború be fog következni. Miután ukrán vagyok, minden más ország lakójánál jobban ismerem az oroszokat. Azt is tudom, ha mondanak valamit, akkor azt miként kell értelmezni, mi van a hátterében. A közösségi portálokon is – látva a videókat, olvasva a politikusok bejegyzéseit – semmi kétségem nem volt afelől, hogy a háború ki fog törni a Krím félsziget annektálása után. Csak az volt a kérdés számomra, mikor fognak megtámadni minket. Először csak arra gondoltam, erre a háborúra készülni kell. Ki kell dolgoznom, miként tudom megvédeni magam, magunkat, s ekkor döntöttem el, hogy beállok a hadsereg szolgálatába. Megkönnyebbültem, amikor meghoztam a döntést 2018-ban. A tengerészgyalogságot választottam, mert hazánk egyik legrégibb, legtekintélyesebb katonai egysége, amire büszkék lehetünk. Az iskolát, a tanulást egyáltalán nem találtam könnyűnek, de úgy éreztem, a gyakorlatban sokkal jobb és erősebb lehetek, így aztán beálltam a hadseregbe.
Csernyánszky Judit: Hogyan került Mariupolba?
J.M.: Az orosz támadás előtt is az volt a gyakorlat, hogy a zászlóaljak évente rotációban forogtak. Én Donyeck térségében szolgáltam. A teljes lerohanás előtt ott voltam, de hogy mennyire nem voltunk felkészülve a tényleges támadásra, mi sem bizonyítja jobban, minthogy Egyiptomba volt jegyünk 2022 február 24-én, épp készültünk a családommal vakációra. A történtek hallatán, mondanom sem kell, ebből semmi nem lett. A zászlóaljparancsnok Mariupolba vezényelt, és március 1-én már a városban teljesítettem szolgálatot.
Cs.J.: Az újságírókkal szűk körben folytatott beszélgetés során elmondta, hogy egyáltalán nem voltak kiépítve a határ menti védvonalak, ezért az oroszok támadásakor Mariupolban az volt a feladatuk, hogy amíg fel nem állítják Zaporizzsja és Herszon térségében az ukrán védelmet, addig önöknek ki kell tartaniuk a fronton.
J.M.: Az Iljics Vas- és Acélgyárba fészkeltük be magunkat, és a vasúti gyártósor jól jött ezekben a pillanatokban, amely biztos védelmet jelentett számunkra, így tudtuk viszonylag hosszú időn át feltartóztatni az oroszokat – már amennyire a körülmények ezt lehetővé tették. Mi ott mindannyian hivatásosak voltunk, egyikünk sem szökött meg, egyikünk sem adta fel a harcot, mindaddig, amíg Kijevből meg nem érkezett a parancs Mariupol feladására. Minden egyes helyzetre professzionálisan ki voltunk képezve, tudtuk, mi a feladatunk.
Cs.J.: Hogy lehetett azt feldolgozni, hogy két hónapon át úgy küzdöttek minden pillanatban, hogy tudták, reménytelen a helyzet? A nap 24 órájában a bőrüket vitték a vásárra, és akkor egyszer csak azt az utasítást kapják, hogy fel kell adniuk magukat. Akkor nyilván úgy tűnt, újabb pokol vár magukra, az életben maradás esélye még kisebb lett.
J.M.: Amikor a tengerészgyalogságnál – vagy legyen az a légideszant-egység – vállalsz szolgálatot, tehát a legkockázatosabb helyeken, akkor mentálisan is fel vagy készülve a legrosszabb helyzetekre. Mert erre is szigorú kiképzést kaptunk. Így az egységekben olyanok nem is szolgálnak – illetve az a kiképzés alatt ki is derül –, akik lelkileg nincsenek felkészülve a kockázatvállalásra, a veszélyes helyzetek kezelésére. A legrosszabb helyzetben is óriási lélekjelenlétre van szükséged, amire kiválóan felkészítettek minket. Ha nem tudod elviselni az éhezést, a fájdalmat, vagy akár a félelmet, a legzordabb időt, akkor nem neked való a katonaság. Ezeknek mind ki kell derülni menetközben. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nekem ne lettek volna ilyen problémáim, de fekete humorral igyekszik az ember túljutni a legnehezebb pillanatokon.
Cs.J.: Milyen ez a fekete humor egy ukrán katona számára?
J.M.: Visszanevetsz a halálnak. Amikor a legválságosabb pillanatban vagy, akkor viccet csinálsz abból, hogy abban a helyzetben hogyan fog eljönni érted a kaszás. Elmondod, most így és így lesz vége az életednek. És már túl is élted!
Cs.J.: Lassan négy éve tart a háború. Van még miben reménykedni? Látja az alagút végén a pislákoló fényt?
J.M.: Én épp ugyanazt látom, mint bárki más. Csak rá kell nézni a térképre. És össze kell hasonlítani a frontvonalakat a két-három évvel ezelőttiekhez képest. És rájössz, ugyanazt a térképet látod, mint korábban. Tényleg csak ezt tudom meggyőződésből mondani. Nem vagyok politikus és a hadsereg főparancsnoka sem, de a történések logikája is azt mondatja velem, hogy az oroszok pozíciói nem jók. Ők persze szemlátomást azt a gyakorlatot követik, hogy jobb helyzetben láttassák magukat. Igyekeznek elhitetni mindenkivel, hogy sokkal jobb pozícióban vannak, mint amilyet a valóságos helyzet bizonyít.
Cs.J.: Talán értesült a Budapestre tervezett, és Trump amerikai elnök által bejelentett orosz-amerikai csúcstalálkozóról. Mit gondolt erről, meghallva a hírt?
J.M.: Az oroszok olyan szörnyen politizálnak, hogy már a legelején elrontották. Hisz amikor Marco Rubio külügyminiszter felhívta kollégáját, Szergej Lavrovot, akkor utóbbi rögtön az elején világossá tette, nem akarnak a területi kérdésekről semmilyen vitát, ők mindent akarnak maguknak. Nem voltak képesek az első telefonhívás alkalmával sem megérteni egymást. (nevet)
Cs.J.: Donyeckről hallottunk, Trumptól az szivárgott ki, hogy esetleg az ukránok feladják.
J.M.: Nemcsak Donyeckről van szó, hanem Zaporizzsjáról, Herszonról, Luhanszkról is, azaz mind a négy – részben – elfoglalt megyéről.
Cs.J.: És ráadásul, ha itt lenne, illetve most már múlt időbe kell tennünk a terveket, akkor Trump és Orbán gyakorlatilag előnyöket biztosíthattak volna Putyinnak, mivel elég jól kijönnek egymással. Autoriter vezetők egy nyelvet beszélnek.
J.M.: Én kisember vagyok ahhoz, hogy erről érdemlegeset mondjak. Legfeljebb a vágyaimat tudom megfogalmazni. Arról valóban álmodunk, hogy meg kellene végre állítani ezt a háborút. Hisz minden nap meghalnak a fronton. A helyzet változatlanul az, hogy minket támadnak és mi továbbra is csak védelmi pozíciót vehetünk fel. Véget kellene vetni a gyilkolásnak. Ha rászánnák magukat a tárgyalásokra a politikusok, annak egészen biztosan hatása lenne a mindennapi frontharcokra is. Azt nem tudom, hogy jó-e az Budapestnek, ha idejönne Putyin, de azt tudom, mit kellene tenni, ha Ukrajnába jönne. (nevet)
Cs.J.: Védekezésről beszélt, de a Zelenszkij elnöknek ígért, végül egyelőre visszatartott Tomahawk rakéták jelentős változást hoznának a háború menetébe?
J.M.: Megváltoztathatja a háború menetét, de nem jelenti a háború befejezésének a lehetőségét. Mítosz azt hinni, hogy a fegyverek képesek a háború kimenetelét meghatározni. A fegyverek akkor hasznosulnak, ha azokat az adott katonai rendszerben megfelelően tudják használni. És most nemcsak a Tomahawkokról beszélek. Négy éve kitartóan harcolunk Tomahawkok nélkül. Megvannak a mi saját fegyvereink, amelyekben mindenkinél jobbak vagyunk.
Cs.J.: A dróntechnológiában most mindenki szerint önök a legjobbak.
J.M.: Így van. (Részletekbe nem akart bocsátkozni a többi fegyvernemet illetően.) De még egy apróságot el akarok önnek mesélni. Amikor kiszabadultam a hadifogságból – fogolycserével –, akkor felhívtam a 38. tengerészgyalogos dandár parancsnokát. A társamat, barátomat. Azzal, hogy mi a helyzet? Ez 2024 szeptember 14-én volt. Akkor ő azt mondta, nagyon a nyakukon érzik a hurkot, az oroszok egyre jobban szorítják őket. Ha vissza akarsz jönni a szolgálatba, akkor bárhová, csak ne ide, Pokrovszkba. És a fiúk egy év elteltével is kitartanak annak ellenére, hogy Putyintól kezdve minden politikus azt jósolta, Pokrovszk hamarosan elesik. Szóval Putyin és a világ egy-két pontján más politikusok is azt mondják, hogy az oroszok haladnak előre. De hová? Mert én ezt nem látom. Lehet, hogy a Holdra, de nálunk nem haladnak előre, az biztos.
A beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg! (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszók nem jelennek meg, ezért az interjúk meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)
2025. október 25., szombat 15.30
riporter: Csernyánszky Judit