Az ember, aki azért megy a hegyekbe, mert annyira szépek, hogy egyszerűen nem tud otthon maradni

A 41 éves hegymászó pályafutását húsz évvel ezelőtt kezdte a Broad Peak megmászásával, de mára a tizennégy nyolcezres hegy tizenegy csúcsán állt már, ebből kettő mászást, a Nanga Parbatot és a Manaszlut télen teljesítette.

Alex Txikon pár ezres községben nőtt fel, ahol többen másznak hegyet, mint akik nem. Gyermekkorában a bátyja vitte magával túrázni, amit akkor még nem szeretett, de mára ez teljesen megváltozott, hiszen egyike lett annak a kevés embernek, aki oxigén palack nélkül mássza meg a világ legmagasabb hegyeit.

Szerinte télen sokkal szebbek és csodálatosabbak a hegyek, de ahhoz, hogy valaki elviselje az extrém körülményeket, nemcsak strapabírónak, türelmesnek is kell lenni. Az alaptábor felett gyakorlatilag minden nap túlélés – jegyezte meg. Sok kudarc után az ember el tudja veszíteni a hitét, de neki mégis megvolt a motivációja, hitt magában, a csapatban, a célban és abban, hogy meg lehet csinálni. Ez volt a legfontosabb faktor az egészben, valamint a rengeteg türelem, hogy ki tudta várni a lehetőséget. Nem marad le, nem utolsó a sorban a csúcs felé menet, mert utolsónak lenni vesztes érzés, olyan, mintha az ember mindig csak loholna, hogy utolérje az elsőket. Arról is beszélt, hogy az edzései hétköznapiak, nincs nagy titka, fut, bringázik, mászik, nincs titok, azokat a sportokat űzi kiegészítésként, amiket szeret.

Előadásán a Manaszlu-csúcskísérletéről is mesélt, amikor két napig nem ettek, és előfordult, hogy három napig nem aludtak, mert folyamatosan havat takarítottak. Szerinte általában nehéz szélcsendes időszakot találni; három sikertelen kísérlet után semmit sem csináltak másképp a sikernél, mint korábban, de abban az évben szerencséjük volt. Előtte az Everesten és a K2-n is volt sikertelen kísérletük – tette hozzá. (A hegymászónak nagyon sok csúcssiker nélküli expedíciója volt, három az Everesten és most a Manaszlura is hat sikertelen téli expedíció után tudott felérni. A Manaszlu előtt a Nanga Parbat első téli megmászása volt az utolsó sikere, 2016-ban.)

Ennek ellenére nem érzett különösebb nyomást a szponzorok és a közönség részéről sem, csak abból a szempontból, hogy szeretne maximálisan teljesíteni. Viszont annak a külső nyomásnak nem enged, hogy muszáj sikerre vinni akár az élete árán is egy expedíciót. Azt vallja, nem számít, hogy kudarcokkal jössz haza a hegyekből, senkit nem érdekel, az számít egyedül, ami téged körülvesz.

Alex Txikon példaként említette, hogy a szintén baszk Edurne Pasaban volt (bizonyos értelmezések szerint) az első nő, aki mind a 14 nyolcezres csúcsot megmászta, ő hat éven keresztül együtt dolgozott vele, egy csapatban másztak. Látta azt is, hogy milyen irtózatos nyomás helyeződött rá, csak mert ott volt a reflektorfényben. Szerinte az ember akkor tud egyenes, korrekt maradni, ha ezt a külső elvárást ki tudja zárni és el tudja magától távolítani. Szerinte az expedíció 5 százalékét teszi ki a technológia, a döntéshozatal fontosabb.

 

Kép: Klubrádió

 

Egyszerű embernek gondolja magát, alapvetően intuíció alapján mászik, próbálja hallani és meghallani a hegy különböző jeleit, például felmérni egy lavinaveszély kockázatát. Szerinte a lényeg, hogy mindig készen kell állni arra, hogy ha lehetőség van, az ember el tudjon indulni saját tapasztalatai és tudása alapján, ne csak a gépekre hagyatkozzon, és próbálja ego nélkül, nem nagyképűen megmászni a csúcsot. A meteorológusok igyekeznek előrejelezni az időablakot, ami akár 3-4 nyugodt napot is jelenthetne a mászásra, aztán a valóságban lehet, hogy csak 4 órájuk lesz.

Hozzátette, van sok ember, akiknek nem szerencsétlenség okozta a halálát, hanem szimplán az ego: ha nem saját magad, hanem mások miatt mászol, akkor nagyobb esélyed van meghalni a hegyen. Hangsúlyozta, az egót nem szabad előtérbe engedni, nem szabad, hogy a külső nyomás diktálja az ember lépéseit. Elmondta, hogy körülbelül 60 ismerősét veszítette el a hegyeken. Amikor három barátja egyszerre halt meg, az volt az egyik legnehezebben feldolgozható tragédia a számára.

Szerinte három meghatározó pillanat van az életben, az egyik, amikor megszületünk, a másik, amikor rádöbbenünk, hogy kik is vagyunk valójában, a harmadik pedig maga a halálunk, mivel az is hozzátartozik az életünkhöz. Ahogy ő maga a hegymászást felfogja, a csúcs az, amikor visszaérsz az alaptáborba egészségesen. Úgy gondolja, hogy a legmagasabb pont a mászás 40 százalékát teszi ki, a másik 60 százalék az élve visszatérés.

Nem ítéli el azokat, akik befizetnek egy vezetett expedícióra, ez szerinte az ő dolguk. Annak viszont az igazi alpinizmushoz, tudáshoz nincs köze, ők megvásárolják. Nem akar sarkos véleményt formálni, azt vallja, hogy ez mindenkinek a maga dolga; van, akinek a csúcsfotó élete legfontosabb momentuma, neki viszont ez az utolsó utáni gondolata, ezért sokszor nincsenek is jó csúcsfotói. Az út számára inkább a megélésről, elmesélésről szól.

Elmondta: szeret segíteni, fontosnak tartja, hogy visszaadjon valamit az ottani embereknek a Himalájában abból, amit tőlük kapott. Egy alapítványon keresztül iskolának és kórháznak is juttatott adományokat. Kiemelte, fontosnak tartja, hogy mindig emlékezzünk kiváló hegymászóinkra, az idén tavasszal a Mount Everestnél elhunyt Suhajda Szilárdra is.

Alex Txikon előadását személyes jó barátja, Pintér László, a Mozgásvilág hegymászás szakújságírója fordította.

A hegymászó a november közepén tartott előadás után nem sokkal indult el Nepálba, ezúttal az Annapurna megmászása a cél, szeretné kihasználni azt az időjárási ablakot, amikor nem esik sok csapadék, gyors csúcsmászásra készülnek társaival.

(Kiemelt kép: Alex Txikon / Facebook)