''Ambivalencia volt, de skizofrénia nem'' - interjú Agárdi Péterrel

Felidézte, hogy fiatalon nem volt teljesen tisztában azzal, milyen rendszerben vállal szerepet. A hatvanas évek elején még hitt azokban a szocialista illúziókban és utópiákban, amelyeket akkoriban komolyan képviseltek. A politikához való közeledését részben az olyan folyamatok magyarázzák, mint Nyers Rezső új gazdasági mechanizmusának elindítása, vagy az 1968-as prágai tavasz időszaka Alexander Dubček vezetésével. Családi háttere is meghatározó volt: szülei holokauszttúlélők voltak, így a szocializmus által kínált perspektíva számára egyfajta azonosulást jelentett, még akkor is, ha sok visszás jelenséget látott maga körül.

Az értelmiségi közegben szerzett tapasztalatai is formálták a látásmódját. Az Irodalomtudományi Intézetben eltöltött évek alatt – a '70-es évek elején – folyamatosan találkozott rendszerkritikus gondolkodással, amely azonban önmagában nem volt elég ahhoz, hogy teljesen kívül helyezze magát a struktúrán. Egy konkrét példán keresztül idézte fel, hogyan szembesült belső vitákkal: Pozsgay Imre publicisztikái, különösen Fekete Gyula és Király István munkáinak doktriner bírálata erős ellenérzést váltott ki belőle. A pártközpontba kerülése előtt ezért rákérdezett feletteseinél, hivatalos álláspontnak számít-e ez a megközelítés, és megnyugtató választ kapott Tóth Dezső részéről.

Agárdi hangsúlyozta: a belső viták élesek voltak, de fegyelmezetten kezelte őket, nem szellőztette ki, nem panaszkodott, és nem vitte ki a nyilvánosság elé az intézményen belüli konfliktusokat. A rendszerhez való viszonyát inkább belső dilemmák, mint nyílt konfrontációk jellemezték, miközben több kérdésben nyíltan vállalta az egyet nem értést a döntéshozók előtt.

 

Egy másik példában elmondta, hogy pályája elején nem József Attilával, hanem Fejtő Ferenccel kezdett foglalkozni, jóllehet Fejtő ismerten kádárellenes volt, és hosszú ideig nem kapott beutazási vízumot Magyarországra. Agárdit nem a politikai rehabilitáció érdekelte, hanem a fiatal Fejtő harmincas évekbeli életműve. Erről tudott a pártközpont is, és maga Fejtő is értesült róla. Amikor első tanulmánya megjelent a Tiszatájban, Fejtő Párizsban már olvasta az írást, és érdeklődött róla Huszár Tibor felől, hogy vajon azonos-e egy József Attila környezetéhez tartozó Agárdival, illetve nem tartozik-e a budapesti ellenzékhez – akkor már tudva, hogy épp a pártközpontba kerül.

A kapcsolat később is megmaradt: Fejtő megköszönte, hogy Agárdi összeállította korabeli életművének bibliográfiáját, személyes találkozásuk azonban sokáig nem valósulhatott meg. Egy televíziós interjú terve is meghiúsult, mert a pártközpont nem engedélyezte, hogy Agárdi Párizsba utazzon. Végül az első interjút Litván György készítette el, Agárdi pedig háttéranyaggal és szöveges előkészítéssel járult hozzá a műsorhoz.

„Fejtő az nálam József Attila következménye”

Az Agárdi Péter pályaképét és kutatói érdeklődését meghatározó személyek és életművek hosszú sorában szerepel József Attila, Király István, Pándi Pát, Aczél György, Donáth László, Fejtő Ferenc, Heller Ágnes, Nyers Rezső, Lukács György vagy Csalog Zsolt. A felsorolásból kiemelten József Attila alakja vált központi referenciaponttá, akinek kutatása – saját megfogalmazása szerint – nemcsak szakmai, hanem személyes értelemben is meghatározó lett számára. Elmondása szerint az Irodalomtudományi Intézetbe kerülése után kezdett vele „hivatásszerűen” foglalkozni, amikor azt a feladatot kapta, hogy rekonstruálja József Attila korabeli kritikai recepciójában a baloldali értelmezések jelenlétét.

Felidézte, hogy a kutatás során a teljes korabeli recepciót áttekintette, és az egyik első tanulmányát is erről írta. Ennek során találkozott először Fejtő Ferenc nevével, aki számára József Attila-kutatásain keresztül vált fontossá. „Az egyetemi évek után nem egyszerűen József Attilával kezdtem el foglalkozni, hanem Fejtő Ferenccel, akiről pontosan tudni lehetett, hogy élesen Kádár-ellenes. Magyarországra nem kapott beutazási vízumot, és többnyire még a '60-as évek akadémiai közvéleményében is, lényegében egy bűnbak volt. Én mégis az ő 30-as évekbeli kutatásaival foglalkoztam, nem akartam őt politikailag rehabilitálni a kádár elleneségében, de izgatott a fiatal Fejtő, és ezt a Tóth Dezső tudta".

 

Fejtővel való találkozásáról felidézett egy anekdotát: „Amikor talán '74-ben megjelent az első tanulmányom a Tiszatájban, amelyben Fejtőről szó volt, akkor járt Huszár Tibor Párizsban és több emigránssal csinált interjút, és akkor Fejtő Ferenc már olvasta a tanulmányomat, és megkérdezte a Huszár Tibort, hogy ismer-e engem. Azt kérdezte, hogy vajon ez az Agárdi Budapesten az Agárdi Danzingernek a fia-e, aki egyébként József Attila jóbarátja volt. De semmi köze nem volt a családunknak a Danzigerekhez. Akkor azt kérdezte a Fejtő, hogy hát netán az alakuló budapesti ellenzéknek vagyok a tagja, és azt mondta a Huszár, hogy nem, éppen most került a pártközpontba. Fejtő még ezután sem kérte ki magának, hogy írok róla, sőt, megköszönte, hogy utána összeállítottam a korabeli életművének a teljes bibliográfiáját. Ezután csak jóval később találkozhattunk, merthogy a pártközpontban dolgozván nem engedtek ki Párizsba".

Agárdi hangsúlyozta: kutatói érzékenysége elsősorban nem poétikai, hanem eszmetörténeti jellegű, az ideológiák, eszmék és az irodalmi kritikák ütközései foglalkoztatják, valamint az, hogy az irodalmi művek milyen befogadói közegben, milyen értelmezési keretek között válnak jelentéshordozóvá.

A József Attila-képről szólva úgy fogalmazott: nem ő kezdte el „porlasztani” a merev, szoborszerű, kizárólag kommunista korszakra redukált kánont, hanem már korábban olyan irodalomtörténészek is felléptek ezzel szemben, mint Szabolcsi Miklós vagy Gyertyán Ervin. Saját munkáját elsősorban a kritikatörténet és az eszmetörténeti recepció felől értelmezte, és hangsúlyozta: József Attila rendkívül gyors szellemi és politikai változásokon ment keresztül, amelyek félreértése és leegyszerűsítése torz értelmezésekhez vezetett. Szerinte a költő gondolkodásában sok fordulat, irányváltás volt, amit nem árulásként vagy „gerinctörésként”, hanem történeti folyamatként kell értelmezni.

Agárdi arról is beszélt, hogy ezek az értelmezések kisebb vitákat váltottak ki, de nem vezettek súlyos konfliktusokhoz sem Király Istvánnal, sem Pándi Pállal. A komolyabb szakmai viták inkább Fejtő Ferenc megítéléséhez kapcsolódtak, különösen Fejtő urbánus szemlélete és a „népi” irányzat bírálata kapcsán. Király Istvánt egyszerre jellemezte vehemens, de toleráns vitapartnereként: olyan tanárként írta le, aki provokálta a vitát, elfogadta az ellentmondást, és kifejezetten kereste azokat a tanítványokat, akik nem értettek vele egyet.

 

A politikai és intézményi keretek között zajló munkájáról szólva Agárdi azt mondta: a pártközponti elképzelések nem voltak minden esetben annyira rigid módon zártak, mint ahogy azt utólag sokan érzékelik. Felidézte, hogy amikor József Attila korabeli kritikáit elemezte, és azt írta le, hogy a szociáldemokrata kötődésű kritikusok érzékenyebben viszonyultak a költő szocialista költészetéhez, mint az ortodox kommunisták, ez ugyan vitát váltott ki, de végül a szakmai közeg tudomásul vette az állításait.

A Magyar Rádióval kapcsolatban elmondta: a közvetlen tiltólisták és pártközponti utasítások jelentős része nem rajta keresztül érkezett, mivel ő a kulturális területhez tartozott, nem a politikai adások főszerkesztőségén dolgozott. Ugyanakkor volt tudomása egyes beavatkozásokról, és több esetben igyekezett enyhíteni azok hatását. Amikor később, 1985-ben a Magyar Rádió alelnöke lett, saját szavaival élve „ambivalencia volt, de skizofrénia nem”: érzékelte a politikai elvárásokat, de közben erősen kötődött a rádió szellemiségéhez és reformfolyamataihoz.

Konkrét példaként idézte fel, hogy a pártközpont részéről azt a feladatot kapta: próbálja visszafogni Hárs István reformokat támogató attitűdjét. Ezzel szemben – mint mondta – ő maga érzékelte a változások irányát, és inkább a rádió belső világához, szakmai közegéhez igazodott. Egy szerkesztőségi történeten keresztül mutatta be, hogy a belső viták és ellenpólusok nemcsak a pártközpont és az intézmények között, hanem magán az intézményen belül is folyamatosan jelen voltak, és ezek a konfliktusok sokszor a mindennapi szerkesztői döntések szintjén dőltek el.

 

Az Aczél

Aczél György neve majdhogynem mint fikció szerepel ma már a közgondolkodásban, vannak jelzői bőven az aczéli időszaknak, vannak általánosítások, igazi konkrét tudásuk csak azoknak van, akik közvetlen vele, mellette dolgoztak, illetve akik ismerik az ő életművét.  Agárdi Péter köztük van. Ő Aczél György alakját nem mítoszként, nem démonizált hatalmi figuraként, hanem ellentmondásokkal teli emberként jellemezte. Felidézi, hogy a rendszerváltás után hosszú ideig nem talált munkát, sokan féltek alkalmazni őt, végül egy könyvterjesztő vállalatnál kapott szerkesztői állást. Innen vezetett az út a pécsi egyetemre – később derült ki számára, hogy ebben Aczél közbenjárása is szerepet játszott, aki régi kapcsolatai révén szólt az egyetemi vezetésnek. Agárdi szerint ez a gesztus is sokat elmondott róla: a háttérben működő, személyes segítségnyújtás logikájáról.

Az irodalomtörténész Aczélt egy „szokatlanul bátor és szubjektív politikusnak” jellemezte, aki nyelvezetében, indulataiban és stílusában is eltért a kádári korszak megszokott figuráitól. Agárdi szerint Kádár János pontosan tudta, hogy nehezen kezelhető emberrel van dolga, mégis szüksége volt rá: a börtönévek alatt kialakult személyes kapcsolat és a politikai lojalitás elegendő alapot adott ehhez az együttműködéshez. Aczél nem a Kádárral vitázott, hanem a „kádári csahosokkal”, miközben a hatalmon belül egy sajátos ellenpólust képviselt.

„Aczél még '56 végén, amikor már a Kádár volt hatalmon, és elkezdték a Nagy Imre ügyeket tárgyalni, ennek megvannak a nyomai, akkor az Aczél egy ideig azt javasolta, hogy legyen két baloldali párt. Ezt dokumentálták. Az egyiknek Kádár János legyen a vezetője, és a másiknak Nagy Imre” - emlékezett.

 

Aczélt kulturális szerepfelfogását Agárdi többször jellemezte a kettősség szóval. Egyszerre volt képes durva, indokolatlan beavatkozásokra – betiltásokra, nyilvános „kiprédikálásokra” –, miközben más esetekben teret engedett olyan műveknek, filmeknek, könyveknek, amelyekről kívülről nézve azt gondolnánk, hogy sosem mehettek volna át a rendszeren. Agárdi szerint Aczélban egyszerre volt jelen a hatalom demonstrálásának igénye és az a szerepjáték, amelyben „rendcsinálóként” lépett fel, miközben sok mindent végül mégsem tiltott be.

Ez a belső ellentmondás az irodalmi és művészeti kapcsolataiban is megjelent. Különösen beszédes Agárdi szerint Aczél viszonya Pilinszky Jánoshoz, akivel szoros, személyes levelezést folytatott, miközben más területeken – például a képzőművészetben – sokkal elutasítóbb, érdektelenebb volt. Ugyanez a kettősség jellemezte a filozófusok és értelmiségiek körével való kapcsolatát is: miközben részt vett a Heller Ágnes és köre elleni fellépésekben, közben személyes csatornákat is fenntartott, és igyekezett egyes helyzeteket „kezelhetőbbé” tenni, például Konrád György esetében.

Agárdi először '60-as évek utolsó éveiben hallotta Aczélt Szegeden: „Akkor Pándi Pál szeminaristájaként ott voltunk egy kritikusi konferencián, és Aczél, akit akkor választottak meg KB-titkárnak is felszólalt ezen a kritikus konferencián a magyar irodalomról, és egy döbbenetesen érzékeny jó szöveget mondott, és akkor elkezdett foglalkoztatni. De közben semmilyen személyes kapcsolatunk nem volt, amikor én oda kerültem '75-ben, akkor már Aczélt leváltották, Óvári Miklós volt a főnököm. Aczél felfelé bukott miniszterelnök-helyettes lett, de valójában az egy informális hatalom maradt a kultúrában. Amikor már ott voltam a pártközpontban egyszer az Aczél eljött egy osztályértekezletre. És éppen arról volt szó, hogy József Attila-díjat kinek lehetne adni. Én azt mondtam, hogy a Czine Mihálynak kéne adni József Attila-díjat, mert az egyik legtehetségesebb kritikus még akkor is a politikailag nincs rendben. Akkor az Aczél kifakadt. ezután elkezdett hívogatni, az izgatta őt, hogy mit gondolok, véleményt, írásos javaslatokat kért, majd bevett az ő beszédírócsapatába” - idézte fel Agárdi a személyes kapcsolatukat.

A beszélgetés végén Agárdi saját szerepét is jellemzi a korban: nem forradalmárként, nem radikális újítóként, hanem „mérsékelt reformerként” beszél magáról. Habitusa szerint mindig is egy szociáldemokrata értékrend felé húzott, amelyben az igazságosság, a mérséklet és a fokozatos változás volt a meghatározó. 

A teljes beszélgetést meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)