A Klubrádió nekem az újságírás utolsó lehetősége

„Rögtön adom a Rózsa Pétert” – mondta a mosolygós hang a telefonban, én meg majdnem elájultam, mert nekem a Rózsa Péter maga volt a szakmai mindenható, akit a Magyar Tévéből, meg a Magyar Rádióból ismertem, és ő kedvesen és udvariasan szólt bele a kagylóba: „de jó, hogy tudósító akarsz lenni nálunk”. Ez volt 2014-ben.

Akkor még volt valami a sajtószabadságból, voltak még zsurnaliszták, akik kb. ott tömörültek össze a Klubrádióban, olyan arcok, akikre fel lehet nézni, akik tudják, mi a különbség az interjú és a riport között, a marketinges és az újságíró között.

Akkor még megjelent a Népszabadság, az Origo független hírportál volt, s a vidéki sajtó nyomokban tartalmazott valódi híreket.

„Most tél van és csend és hó és halál.”

De még létezik egy hely, ahol jól érzem magam.

Ahol a szakmai családom van, ahol a hír, nem hirdetés, ahol a mérce nem megy lejjebb, ahol örülnek a hangomnak, bár az arcom nem ismerik, ahol bíznak bennem, ahol biztonságban lehetek. Ahol a politika mellett igazi közszolgálati tartalmat kapok.

Nekem már nincs hova hátrább. A hatalom összecsomagolta a megyei napilapokat, és ajtót mutat mindenkinek, aki kérdez, aki tükröt tart, aki nyomoz.

A Klubrádió nekem az újságírás utolsó lehetősége. A sajtószabadságom utolsó bástyája. A jó barátom.

Mi, itt vidéken, eddig is interneten hallgattuk az adásokat, ezentúl pedig még elszántabban fogom terjeszteni:

Török Zsuzsa vagyok, a Klubrádió tudósítója, Tatáról.