Megmenekültek a kastélyok, elbukott a lázári privatizáció

A három éve még a NER egyik leglátványosabb vagyonátjátszásaként emlegetett kastélyprivatizáció ma már inkább kudarcos kísérletként látszik: a nagy tervekből végül mindössze két kastély ajándékozása valósult meg, ezek közül is az egyik egy önkormányzathoz került, nem magánkézbe. Ez a közvagyon szempontjából kedvező fordulat, hiszen a kastélyok döntő többsége állami tulajdonban maradt, a költségvetés viszont más pályára készült, és ennek most a fenntartó szervezet issza meg a levét. A Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. (NÖF) idei büdzséjét úgy rakták össze, mintha az év második felében már kevesebb kastély maradna nála, és ezzel gyakorlatilag alultervezték a működés finanszírozását, olvasható a válaszonline.hu cikkében.

A NÖF már januárban jelezte az Építési és Közlekedési Minisztériumnak, hogy a számára megítélt 2,45 milliárd forintos támogatás legfeljebb májusig elég, holott a szervezet éves forrásigénye – az állagmegóvást nem is számítva – nagyjából 7,9 milliárd forint körül alakul. A kastélyok rendezvényekből, filmforgatásokból és jegybevételből jelentős összeget termelnek, a tavalyi évből félmilliárd forintot tudtak áthozni, az idei saját bevételre pedig mintegy 1,4 milliárd forinttal számoltak. Még így is durván 3,5 milliárdos lyuk maradt a költségvetésben, amelyre csak részleges gyógyszernek bizonyult, hogy a minisztérium végül a keszthelyi fejlesztésekre félretett pénzből 2,8 milliárd forintot átcsatornázott a működésre június 30-ig. Ha nem érkezik újabb, gyors állami segítség, a cég már a nyár közepén fizetésképtelenné válhat.

A történet igazi iróniája, hogy a kastélyokat eredetileg pont azért akarták magánkézbe adni, mert a hivatalos érvelés szerint az állam rossz gazda, a cégek viszont „tulajdonosi szemlélettel” gondoznák az épületeket. Ezzel szemben a tárgyalások során kiderült: a nagyvállalatok többsége – a Révész Holding és Paár Attila kivételével – nem hogy nem ragaszkodott a kastélyokhoz, hanem eleve úgy tervezték, hogy az üzemeltetést továbbra is a NÖF-re bíznák, megtartva a jelenlegi személyzetet, maguk pedig legfeljebb a forrásokat biztosítanák. Ez alapvetően cáfolja a privatizáció ideológiai alapját, és inkább azt mutatja, hogy az állam próbálta ráerőltetni a kastélyokat a cégekre, nem pedig fordítva.

A Mol és a Richter esete különösen jól jelzi a folyamat tarthatatlanságát: a választások előtti hónapokban már holtpontra jutottak az egyeztetések, Lázár János pedig végül levélben vonta vissza a két vállalatnak szánt kastélyok átadásáról szóló döntést. A cégek számára két kockázat volt különösen riasztó: egyrészt a tulajdonszerzéshez kapcsolódó, akár százmilliós nagyságrendű illetékfizetés, amelynek elengedésére nem kaptak egyértelmű garanciát; másrészt az, hogy az uniós támogatás miatt a kötelező fenntartási idő végéig csak vagyonkezelők lehettek volna, miközben komoly beruházási kötelezettségeket kellett volna vállalniuk.

Egy esetleges politikai fordulat – amelynek esélyével a közvélemény-kutatások láttán egyre komolyabban számoltak – könnyen azzal járhatott volna, hogy az új kormány visszafordítja a privatizációt, és a cégek kártérítés nélkül bukják a befektetéseiket.

A három év mérlege így meglepően vegyes: miközben folyamatosan arról szóltak a hírek, hogy a NÖF-öt leépítik és szétverik, a gyakorlatban a szervezet ma több kastélyt működtet, és nagyobb létszámmal dolgozik, mint a folyamat elején. A sopronhorpácsi Széchenyi-kastély ugyan átkerült a PBE Építő Kft.-hez, amely 4,09 milliárd forintos beruházást vállalt az első tíz évben, de a mostani politikai helyzetben kérdéses, hogy ebből mi valósul meg. A majki Esterházy-kastély és a kamalduli remeteség Oroszlány önkormányzatához került, az edelényi kastély pedig a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei önkormányzat fenntartásába, de erős kétségek övezik, hogy egy-egy kisebb település hosszú távon képes lesz-e stabilan üzemeltetni ilyen volumenű műemléki komplexumokat.

Mindez rámutat: miközben költségvetési léptékben néhány milliárd forint nem tűnik drámai összegnek, a kastélyfenntartás körüli politikai kísérletezés nagyon is érezhető bizonytalanságot okoz a rendszerben. A kastélyokat azért újították fel, hogy a magyar történelem nagy családjait bemutató, idegenforgalmi vonzerővel bíró helyszínek legyenek, amelyek egy-egy járás vagy térség fejlődéséhez is hozzájárulnak – ezt a célt azonban nem szolgálja, ha a fenntartó szervezet évről évre a túlélésért küzd. A szakmai logika azt diktálná, hogy az egységes állami fenntartó – mint a NÖF – stabil, kiszámítható támogatást kapjon, cserébe átlátható, minőségi működésért és koordinált marketingért, a gyengébb adottságú helyszínek felkarolásáért.

A lázári kastélyprivatizáció bukásával valójában kedvezőbb helyzet adódott: a vagyon nagy része közös kézben maradt, miközben világosan kiderült, hogy a „szabaduljunk a kastélyoktól” logika nem működik sem gazdasági, sem politikai szempontból.

A következő kormány számára így egyszerre jelent kihívást és lehetőséget ez az örökség: tűzoltásra mindenképpen szükség lesz a NÖF talpon tartásához, de mellette el is kell dönteni, hogy a kastélyfenntartást hosszú távon kulturális közfeladatként kezeli-e, a múzeumokhoz és színházakhoz hasonló módon. Ha ezen a ponton valóban új időszámítás kezdődik, a mostani válság akár a kastélyprogram normalizálódásához is vezethet.