„Ha nem szórakoznék jól írás közben, akkor biztosan nem írnék”, mondta a 90-ik születésnapján, s azt is hozzátette, hogy amikor írni kezd, egyből öröm szállja meg. Ennek az örömnek köszönhetjük világhírű elbeszéléseit és a regényeit, amelyek persze legtöbbször egyáltalán nem örömállapotot tükröznek, hiszen a legtöbb írás helyszínét hajdani szülőföldjén, Erdélyben, Romániában találjuk, ahol kétszer is ült börtönben. A Dobszerda vendége Bodor Ádám, akit nemcsak a Sinistra Körzetről, a Részlegről, az Érsek látogatásáról, hanem arról is megkérdezek, mit érez most, az első szabad hétvége után Budapesten.
*
"A 2026. április 22-i Dobszerdában Bodor Ádám volt a vendégem. Régóta terveztem, hogy Bodor Ádámmal beszélgetek. Kossuth-díjas íróval, a Digitális Akadémia tagjával. Mindenféle díjat megkapott már, de lehet, hogy nem az összeset, amit meg kellett volna, mert megérdemelne bármit" – vezette be Váradi Júlia az interjút, amit nemcsak hallgatni, olvasni is lehet!
Beszélgetés Bodor Ádám íróval – a riporter Váradi Júlia
V.J.-Azt mondtad a telefonban, hogy nem lesz könnyű dolgom veled, és így járt a gyomrom már akkor is, de miért? Te nehezen beszélő embernek indultál eleve?
B.Á. - Hát, elég - azt hiszem- rám nézni
V.J. Ilyen félelmet keltő a megjelenésed szerinted?
B.Á. Igen.
V.J. Ezt ki mondta neked?
B.Á. Fogalmam sincs tényleg, hogy ez honnan jön. Hát, annyi igaz, hogy nem szeretek beszélni magamról. Arról sem, amit írok, mert azért írom, hogy ne kelljen róla beszélni.
V.J. Azért leszünk bajban, mert engem nagyon érdekel ám, hogy az írásról beszélj. Na jó, de hát majd kiderül, hogy mire jutunk. Oké. Egyrészt az, hogy félelmetesen néznél ki, én ezt nem írom alá. Sőt, nekem mindig eszembe jut rólad valaki, szerintem lehet, hogy nem csak nekem : Belmondo.
B.Á. Jó, igen. Hát, az egy olyan 70 éves téma, még Párizsban is egy buszmegállóba oda jött hozzám egy fazon és megkérdezte, hogy én vagyok-e Belmondo. Mondom, igen. De ez jó. Igen, évenként egyszer, bár egyre kevésbé fedezhető fel szerintem a hasonlóság.
V.J. Azért gondolom bírtad!
B.Á. Persze, igen.
V.J. Most épp megy egy film, ajánlom, hogy nézd meg, a Circo moziban vetítik, a Nouvelle Vague. a francia új hullámról szól, Godard Kifulladásig című filmjének a forgatásáról szól. És találtak egy olyan színészt, aki tényleg pont olyan, mintha ő lenne Belmondo. De mi most rólad beszélünk, nem a Belmondóról.
Tulajdonképpen azzal akartam kezdeni, hogy amikor múlt hétfőn felébredtél, mire gondoltál?
B.Á. Hát ezt most nehéz lenne visszapörgetni, mert fogalmam sincs. De az biztos, hogy kicsit enyhült a szégyenérzetem, ennyit mondhatok. Hogy úgy valami lemosódott az identitásomról, mert itt mindenki be volt szennyezve, ahogy az “átkosban” is. Tehát aki benne élt, azt így vagy úgy passzív helyzetében, állapotában is megérintette a rendszer szennye. Leszámítva a Bécsi döntés utáni négy évet, én az életem első felét Romániában, Kolozsváron és a szamosújvári börtönben ültem le, és hát így visszagondolva, főleg az szégyenérzettel kapcsolatban, hát ehhez hasonlót nem éreztem, mert itt tisztában voltunk vele, hogy ami ott van, az Moszkva urai receptje szerint történik, hát egy kis balkáni fűszerezéssel, kicsit lazább, és kicsit kegyetlenebb körülményekkel, de nekünk magyaroknak, - leszámítva azokat, akik eladták magukat, - nincs mit szégyellünk, mert ez nem a mi bulink, ugye. Ez az övék.
Erre áttelepültem ide, és itt is Moszkva urai recept volt, csak egy más fűszerezéssel, más szakácsok főztek, sokkal ízletesebben, és hát mit mondjak, én 82-ben kerültem át, és ez már egy olyan lájtos formája volt, ez egy szoft szocializmus volt, úgy, akinek jó orra volt, az egy kicsit érezte is, hogy talán kifelé is megyünk belőle. A Gorbacsov éra aztán végképp szellemileg és lelkileg is könnyítette az életet, és semmi szégyellnivalónk nem volt, ugyanis kifelé ez úgy nézett ki, hogy lám ezek a szerencsétlenek csak megpróbálják kihozni a legjobbat, az egész szovjet örökségből.
V.J. Tehát a legvidámba barakká tették.
B.Á. Igen, ez így volt, csak kerültem ezt a kicsit elcsépelt kifejezést, de ez így volt. Aztán jöttek a rendszerváltásnak - mondjam azt - szomorú évei.
V.J. Az eleje is szomorú volt neked?
B.Á. Hát az eleje hamar elmúlt.
V.J.Mennyire hamar? Te mikor érezted először, hogy ez nem az, amire vágytál?
B.Á. Jöttek az ilyen félresikerült mondatok, hogy vezető szerepünk, a Kárpát-medencében, meg hasonló, és akkor egymásnak estek. Nem volt egy örömteli korszak, de akkor is visszatekintve a Horthy rendszernek az egész terhét ’56 egy kicsit oldotta. Akkor egy kicsit megkönnyebbültünk, a világ előtt is azért, hogy hát ez mégiscsak egy hely itt Európában.
Na de nem ragadnék itt sokáig. Egyet ugornék arra, amikor aztán jött ez a NER éra, hát amire már nem mondhattuk azt, hogy máshonnan került ide. Ez egy magyar licensz. És akkor az ember elkezdte magát szégyellni miatta.
V.J. Te magad mit szégyelltél ezen? Hogy nem tettél eleget ellene?
B.Á. Nem, hát az a szokásos tehetetlenség a hatalommal szemben, főleg olyanok részéről, akik általában nem szeretik exponálni magukat. Én sem. Én a politikai pályafutásomat nagyjából, amikor kijöttem a börtön kapuján - befejeztem. Tudtam, hogy teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy ebben a szörnyűséges buliban részt vegyek, de hát a magyarságomat ez azért érintette, akárhogy is.
V.J.Nagyon érdekes dolog, hogy akkor, amikor itt a NER bekeményedett és egyre elviselhetetlenebbé vált- Romániában, konkrétan Erdélyben is, - egy sokkal “vidámabb barakk” képződött. Én Konrád Györggyel beszélgettem valamikor a tízes évek közepén, és azt mondta nekem, hogy hát innen el kell menni. Mondom, de hát hová mennél? Azt mondta, tudod hová? Nagyváradra. Ott magyarul írhatnék, ott is értik, hogy mit csinálok.. Ehhez mit szólsz?
B.Á.Hát én erdélyi vagyok. Identitásilag, érzelmileg mindenképpen. De semmiképpen sem mennék vissza, mert én egyszer onnan eljöttem, és számoltam mind azzal, ami ebből következik.
V.J. Soha sem merült fel, hogy esetleg mégis visszaköltözz?
B.Á. Nem. Egy pillanatig sem. Már csak azért sem, mert megszűnt a folytonosságom az erdélyi közélettel. Igaz, hogy túl aktív tagja soha nem voltam, mindig külön utakon jártam, kívül álltam. Hát például egyszerűen nem jártam irodalmi rendezvényekről se.
V.J. Ezt nem vették rossz néven tőled? Hogy? Nem vették rossz néven tőled az irodalmi szcéna résztvevői?
B.Á. Rossz néven vették, de nem érdekelt. Hála Istennek. Hát azért élek még azt hiszem, mert egy csomó mindenről nem voltam hajlandó vitába szállni . Magatartásilag -tudom, hogy kis túlzással- de mondhatom, hogy sebezhetetlen voltam.
V.J. És azáltal is sebezhetetlen voltál, - ezt magam szűrtem le azokból az ismereteimből, amiket a könyveidből szereztem, hogy olyan világosan megfogalmaztad, hogy milyen az erdélyi lét, meg milyen a kelet középe-európai lét egyáltalán, hogy ezzel megteremtettél egy egészen pontos rajzot a világról, a világlátásodról és saját magadról. Nem kellett sokat beszélned arról, hogy te ki vagy és mit gondolsz. Aki elolvasta a Sinistra körzetet, a Részleget, vagy Az érsek látogatását, az pontosan tudta, hogy ki Bodor Ádám, mit gondol, hol áll.
B.Á. Hát azért utálok interjút adni. Minek rontsam azt a képet, ami kialakult.
V.J. Nem engedem, hogy rontsd a képet. Nem azért hívtalak. Én azért hívtalak téged elsősorban, mert nagyon érdekel, hogy ez a te visszafogottságod - hogy csak akkor szólsz, ha tényleg van nagyon fontos mondanivalód- a háttérben maradásod következtében ott vagy- e szerinted a magyar irodalmi közegben, ahol a helyed van? Mert nekem állandóan az az érzésem, hogy itt van valami nagy igazságtalanság. Téged nem annyit emlegetnek, mint amennyit megérdemelnél. Én ezt gondolom.
B.Á. Jó, hát én most nem mondhatom el, hogy erről mit gondolok.
V.J. Miért ?
B.Á. Azért, mert nem fontos. Számomra ez nem fontos. Persze, lehet, hogy így van. Sőt, talán ez így kényelmes is nekem.
V.J. Te egy kényelmes ember vagy?
B.Á.Hát nagyon.Lusta és kényelmes. Az úgynevezett munka, ami számomra - ahogy már nem egyszer mondtam,- nem munka, hanem szórakozás. Nagyon szeretek írni, amikor arra alkalmas tájat felfedezek. De egyébként nem nagyon gyakran lehet engem az íróasztal mellett látni.
V.J. Hol lehet téged a legtöbbet látni? Tudom, hogy rengeteget vagy a piacon.
B.Á. Hát az utcán, a piacon. Sajnos, hogy tudják is már, hogy ki vagyok.
V.J. És? Ez baj?
B.Á. Igen, a tévében egyszer valamilyen alkalomból az arcképemet mutatták, ezek a piaci emberek úgy látszik, hogy csüngnek estkénként a képernyőn. És megismertek. És ezért mindig egy kicsit többet akarnak adni abból, amit veszek. És akkor ha adnak is, én elrohanok a kínaihoz, és veszek öt csokoládét. Hogy nehogy azt érezzék, hogy nekem kijár ez a tisztelet.
V.J.Mit veszel a piacon egyébként? Miket szoktál főzni?
B.Á. -Ó, hát van például a Lehel csarnokban egy székely bolt. Elég tűrhető árukészlettel. Ott a tejföl is erdélyi. Jó füstölt húsok is, és meg sajtfélék, túrók, úgyhogy azokat onnan szerzem be. De egyébként zöldség ügyben a Fény utcát sem hanyagolom ám el. A legjobb hentesek is ott vannak. És tudom, hogy mit nézzek meg, mikor húsos hetünk van, mert eltelnek tíz napok, hogy felvágottom kívül nincsen más hús otthon. Nem nagyon eszünk hús féléket,...
V.J. Te főzöl ,vagy a feleséged, Anikó?
B.Á. Anikó főz. Nem mondom azt, hogy felváltva, mert hát ő is hallgatni fogja ezt.
V.j. És akkor ez hazugság lenne? És ebből nézeteltérések származhatnak?
B.Á. Igen. De persze ő sokkal jobban főz, mint én, én viszont jobban szeretek főzni, azt hiszem.
V.J. És mit szeretsz a legjobban főzni?- nem baj, ha ilyeneket kérdezek?
B.Á. Leveseket. Leveseket? Leveseket.
V.J. Például Csorba levest meg ilyeneket? Tehát igazi székely leveseket?
B.Á. Nem, nem. Zöldségleveseket és salátákat. Minden estére megvan nekem a külön kis étkem, a családom nem nyúl hozzá. Ők mást esznek. András fiam, ő már egy kicsit eltávolodott a házi konyhától, de hát ő is szeret főzőcskézni. Úgyhogy az a mindennapok nagy áldása és kiegészítője.
V.J. Akkor erre jól rákérdeztem, mert azt tudom, hogy amikor felhívlak, általában épp a piacon vagy. Ezek szerint naponta jársz a piacra?
B.Á.Nem nem.. ma voltam, mert kiürült a hűtőm, elfogyott a tojás, ugyanis tegnap este jól berántottáztunk Anikóval. Ezért aztán ma is voltam például és hagymát is beszereztem a székelyektől, meg juhtúrót, úgyhogy körvonalazódik is egy jó vacsora. A retek problémát mát tegnap megoldtam.
V.J. Ez jól hangzik, kicsit korog is a gyomrom, de azért még egy pár kérdésem lenne hozzád az étkezésen kívül is. Nem először hallom is, meg többször olvastam, hogy te örömből írsz. Tehát, hogy neked az írás azért jó, mert nagyon szeretsz írni. Miközben a témáid rendszeresen riasztóak, súlyosak, borongósak, sőt, valami nagyon sötét háttért feltételeznek.
B.Á. Hát első látásra.
V.J. Na várjál, igen, ezt akartam mondani, de közben azt gondolom, hogy a legviccesebb benne a vicc. Tehát, ha valaki nagyon komolyan veszi ezeket az írásokat, akkor mindjárt mehet is a hídra és beugorhat.
B.Á. Vagy hozzám, hogy végezzem velem. Volt olyan költő Szigligeten az Alkotóházban, akivel már régebbről ismertük egymást, de egy este, (az is lehet, hogy egy kicsit berúgott), de odajött, és azt mondta, hogy a Sinistránál rettenetesebb könyvet nem olvasott, és ő ilyen sötét lelkű emberrel egy szót nem akar váltani többé az életben.
V.J. Nem is váltattok több szót az életben?
B.Á. Soha. Soha.
V.J. Tehát volt, aki ennyire megharagudott rád, azért, mert egy sötét történetet írtál?
B.Á. Igen. Egy másik egy írónő volt, aki oda jött hozzám így egész közel, megragadta az ingemet, - ez akkor volt, amikor a Holmi pályázatát a Sinistra egyik fejezetével megnyertem- azt mondta: ilyesmit nem szabad írni, érti? NEM SZABAD!!!. Ez elviselhetetlen. Ez túl van minden.
V.J. Hogyha ilyet mondanak neked, mi játszódik le benned? Az, hogy lehet, hogy félrevezettem, mert közben én nem ezt gondolom, vagy ez az ember, annyira humorérzék nélküli, hogy ilyennek nem érdemes írni? Vagy mit gondolsz olyankor?
B.Á. Hát ezt gondolta.Ő így látja. Hamburgban felolvastam szintén a Sinistra körzet egyik fejezetét. Átlagosan 50-en felüli közönség volt, még gondoltam is, hogy a közeli az öregek házából kivezényelték a társaságot.És a moderátor megkérdezte tőlem, hogy “wo liegt dieses Buch in Ihrem schrifstellerischen Lebenslauf?” Hogy hol foglal helyet ez a könyv az Ön írói életútjában ? Mondtam, hogy pont itt, ahol .a szívem dobog. Mire egy nő felállt, és azt mondta, ennél rettenetesebb könyvet soha nem olvasott. Ilyen az ön szíve? Hát már megbocsásson. De hát ez szörnyű. Ez egy rémes világ!
Mondom, akkor lehet, hogy tényleg rémes a világ. Erre egy másik nő közbevágott, hogy ő egészen másképp látja. Tehát rögtön kiderült, hogy mennyire másképp olvasnak az emberek.
V.J. De nem bánt ez téged, hogy van, aki úgy látja, hogy ilyet nem szabad írni?
B.Á. Sőt, engem igazán fölvillanyoz, mert tudom jól, hogy nincs - egy szörnyű, elcsépelt szóval- üzenete egy művészi alkotásnak. Az olvasóra vár a megfejtése, és ki így, ki úgy szembesül azzal, amit olvasott. Ez az ő kompetenciája. Ezért utálok a műveimről beszélni. Kérdik néha, mert egy időben nagyon sokat voltam ilyen közönségtalálkozókon, hogy ezt, vagy azt hogy kell érteni? - mondom, hát ahogy le van írva. És aztán azt is sokan kérdezik, hogy hol történik mindez.
V.J. Ez engem is nagyon érdekel.
B.Á. A fejemben történik. Tehát ennek az egész erkölcsi ódiumát én viselem. A sejtéseimből merítkezem, és azok pedig valahol a keleti Kárpátok, az észak-keleti Kárpátokon túlra helyezik a történeteimet. A számomra mindig rettenetet sugalló tájakra. Én ott megsejthettem valamit, aminek a fele biztos igaz, a másik fele az, amit én ráruházok egy hétköznapi helyre, mert tényleg hétköznapi. Az emberek ott is, ha kell, vidámak, ha kell, szomorúak. Az emberek ott is vedelnek, ott is isznak, és bár nem látszik rajtuk, de én mégis látom.
Bodor Ádámmal beszélgetek a Dobszerdában. Ha eddig nem jöttek volna rá, Bodor Ádámmal, Kossuth-díjas íróval, aki Erdélyből, 46 éves korában, Budapestre költözött, s akinek a 90-ik születésnapját ünnepeltük nem olyan régen.
És akkor most jön a történet, amit el akartál mondani.
B.Á. Tényleg azt hiszem, hogy most titkokra derítek fényt. A családomnak a Radnai havasok déli lehetőjén volt a rezidenciájuk, a nyári pihenőhelyük.
V.J. Milyen család volt, a te családod?
B.Á. Egy felső középosztályhoz tartozó család volt. Apám közgazdász volt.
V.J. Azt tudjuk, hogy ő is volt Börtönben, ahogy te is később.
B.Á. Ő is volt börtönben, és a magyar éra alatt, az utolsó két évben az Országos Pénzintézeti Központ elnöke volt. Tehát ingázott Budapest, és Kolozsvár között. A végén Pesten is volt lakásunk, az ostromot is itt éltük át. Ő tehetős ember volt, de a háború után minden elúszott persze. A Radnai havasokban ez a villa úgy maradt meg, hogy mielőtt elvették volna, túladtunk rajta. Azzal a feltétellel, hogy egy szoba ott mindig maradt nekünk. Egy kis bányászfaluban volt egy gyönyörű helyen. Tegyem hozzá, hogy az Írószövetségnek is ott volt az alkotóháza. Tehát amikor én kinőttem a családi villát, és azt a szobát, amit számunkra fenntartottak, én, mint író, járhattam oda hetekre, potom pénzért és ellátásért. De nem alkotni , egyáltalán nem, hanem kiélni a szenvedélyemet. Na, de jóval azelőtt, amikor még nem is írtam ilyesmit, nem is forgattam a fejembe, . Többeket elvittem én arra felé megmutatni a szép helyeket. Egyszer egy barátommal, aki nem nagyon járta a hegyeket, odamentünk egy néhány napra. És egy hirtelen ötlettől vezérelve nem az addig bejárt hegyoldalt ,vagy területet szemeltem ki, hanem egy távolabbit. Felértünk a hegytetőre - a Radnai Havasok, ez egy 2000 méteres gerinc,- és a gerincre felérve teljesen más látvány fogadott, mint valaha korábban. Rettenetesen megindító színeiben, teljes idegenségében is valami őrületes hatással, kisugárzással bíró táj . Szörnyű messze el lehetett látni, a kéklő hegyvonulatokon át, egészen az Urál hegységig talán, vagy az Északi-Jeges Tengerig? A barátomnak azt mondtam, te, menjünk le a Tavusa völgybe.
V.J. Az hol van?
B.Á. Az Máramaros. Amiről tudjuk, hogy egy varázslatos táj, megszámlálhatatlan etnikummal, meg mindenféle csodával. Na, és akkor jó elcsigázottan leereszkedtünk, kétezer méterről, le 600 méterre és persze betértünk az első csapszékbe, egy sörre. Ott egy ilyen furcsa, egyhangú zsolozsmázás fogadott, tele volt favágókkal. És egy idő után rájöttünk, hogy nem is románul beszélnek. Ruszinok voltak. Ez a fantasztikus, összefolyó, muzsika-szerű zsolozsmázás megbabonázott, de tovább kellett mennünk.
V.J. De kiderült, hogy miért zsolozsmáztak?
Beszélgettek csak. De ez úgy tűnt nekem, mint hogyha imádkozás lenne, vagy éneklés. Egy ilyen monoton, egyhangú beszéd, mindenki mondott valamit. Közben tudtuk, hogy este, 11-kor meg a vonatunk oda, még 10 kilométer gyaloglás vár. Tovább mentünk, a 10 kilométer jó hosszú. Így épültek a hegyi települések általában. És egy idő után betértünk még egy sörre egy másik kocsmába, ahol ugyanez folyt. Az már román favágókkal volt tele, de abból se értettem semmit. És ez volt az a pillanat, amikor kitaláltam, hogy ezek miről beszélnek.
V.J.És miről beszéltek?
B .Á. A semmiről. Ez egy szerepjátszás volt. A megvert emberek kényszer beszélgetése. Csupa hazugság. Semmi sem volt igaz, amiről beszéltek. Egész biztos.
V.J. Nekem valahogy ismerősen cseng ez a történet.
B.Á. Húsz évvel később ebből lett a Sinistra. De már jóval korábban alakult ez a a semmiről szóló t élet.
V.J. Szomorú, riasztó és vicces.
B.Á. Ez egész életemre megragadott. Számomra ez Kelet-Európa. Tehát amikor te a beszélgetésünk egy pontján Kelet-Közép-Európát említetted, én a Középet akkor már nem írtam le. Ez már csak Kelet. Középe-Európa mondjuk Budapest kávéházai a 30 -as években. Prága, Krakkó…
V.J.Igazad van. Ne emeljem föl középre, ami nem jutott fel a középig.
B.Á. Aztán lementünk és az éjszakai vonattal visszamentünk oda, ahol tulajdonképpen elindultunk kirándulni. Én aztán Máramarosba rendszeresen visszajártam.
Ott minden fantasztikusan megragadott. Egész Máramaros sziget úgy, ahogy volt. Szerencsémre még a református teológiáról egy barátom lett ott a lelkész.
V.J. Mert hogy te annak idején, fiatal korodban református teológiát tanultál.
B.Á. Igen, és annak rendje-módja szerint el is végeztem. Ezzel a lelkésszel, aki könyvtáros volt annak idején a teológián, én olyan félig meddig baráti viszonyba kerültem. Ő könyvtáros volt, én meg amúgy egy érdeklődő szemetes. (Akkoriban ez volt a munkám!) Beszélgettünk, és akkor ő volt a református lelkész, a főtéren a gyönyörű református templomban. Nála szálltam meg néhányszor, és meglepett a város. Nem mondom, hogy a szépsége, de volt benne valami őrületesen európai, egyúttal valami őrületesen periférikus. És ahogy jártam, keltem a városban, rájöttem, hogy a boltokban a hivatalos nyelv még mindig a magyar. És hogy mitől volt ez az egész? Attól, mert az egész kereskedelem, a polgári időkben a zsidók kezedben volt. Amikor Galícia felől vándoroltak be Erdélybe, megálltak Máramaroson. Talán ők is úgy járhattak, mint én, mert megragadta őket a táj. A falvaknak 20-30-40 százaléka zsidó volt. Mesteremberek, földművesek, …Talán Balla Zsófi édesanyja Hátsórónai vagy Felsőrónai, már nem tudom, de ő rónaszéki, az biztos. Én arrafelé ismerős vagyok, tehát jól tudom, hogy ott megragadtak. A kereskedelem és a város egész fellendülése a bevándorlókhoz kapcsolódik. De említeni kell a szászokat és cipszerek. A cipszerek az 1200-1300-as években általában a bánya vidékekre települtek. És akkor a ruszinok is ott voltak, a románok és a magyarok. Ott öt nemzetiség élt. A román, a zsidó, a magyar, a ruszin, mega német. Emiatt egy fantasztikus, kellemes, valóban magától multikulturális légkörben zajlott az élet.
V.J. Ádám, de most akkor muszáj valamit kérdeznem tőled. A te egész életed, az a 40 valahány éve, amit már itt töltöttél Magyarországon.
B.Á. 44, azt hiszem. 44. 82-től.
V.J.Igen, 44 év, amit itt töltöttél. Azért abban, ha jól érzékelem, a főszerepet Erdély játssza, és játszotta folyamatosan.
B.Á.Igen, persze.
V.J. Ezt nem okoz-e benned valamiféle ambivalenciát azzal, hogy te Budapesten élsz, a belvárosban egy csodálatos helyen, és budapesti, vagy magyar barátok vesznek körül, rendszeresen a magyar irodalmi szcénában szerepelsz. Ugyanakkor a témáid, a gondolataid, a vágyaid, az emlékeid, azok téged mind-mind odakötnek. Máramaroshoz, az erdélyi csodálatos hegyekhez, a patakokhoz, az illatokhoz, az érzésekhez, tehát ezek határozzák meg az egész életedet. Nincs-e valami furcsa kettősség, valami billegés ebben?
B.Á. De. Szörnyű helyen lakom, a Bajcsy Zsilinszky úton.
V.J. Szörnyű hely?
B.Á. Hát ahhoz képest, hogy én mire vágom.
V.J. Mire vágynál, hol laknál most legszívesebben?
B.Á. Ahol most lakom Budapesten belül, természetesen egy kiváló hely, mert minden ott van. Karnyújtásra van minden. Az igaz, de az említettekhez képest, szörnyű hely. Nem az az oxigén van, ami nekem kell, de mindegy. Annál nagyobb élmény, amikor évenként vagy négyszer-ötször. hazamegyek.
V.J. Nagyon sokat jársz haza. És most is úgy mondod, hogy hazamegyek.
B.Á. Úgy, persze.
V.J. És amikor onnan jössz ide, akkor is azt mondod, hogy hazajövök?
B.Á. Igen. Régen a Királyhágó volt fizikailag a határ, de most már Schengen óta ez sincs. Ugyanakkor az mindig nagy pillanat, amikor átérek a határon.
V.J. És ha már arról a pillanatról beszélsz, akkor beszéljünk egy másik pillanatról is, amit az elején már szóba hoztam, de még nem fejtettük ki bővebben. Csak annyit mondtál, hogy pozitívabban vagy reménytelibben látod azt, ami most kialakulóban van.
B.Á. Itt valami olyasmi történt, amivel a rendszerváltás óta ez a 30, vagy nem tudom hány év elment a semmibe. Kárban veszett . Pedig ezek borzasztó fontos évek voltak. És ez visszahozatatlan. Most valahogy össze kéne ismertetni egymással az embereket.
V.J. Kiket?
B.Á. Hát az egész országot. Hogy már ne hülyéskedjünk. Kétfélék vagyunk? Áh, dehogy vagyunk kétfélék. Egy országban élünk!
V.J.És ezt hogy lehetne csinálni szerinted?
B.Á. Először is ki kell fürdetni a fejünket . Mert ez a szörny bennem is kitermelt egy elfogultságot a másik irányba. Ahogy én is eltorzultam ebben az egész szörnyűségben.Ez egész biztos.Igen, ebből ki kell mászni. Hogy turáni átok-e tudja a fene, hogy van-e ilyen. Lehet, hogy van. Én nem tudom, de a szomszédaimon sem látom, hogy összezárnának, amikor kéne. .De az európai politikában is ott van a politikai váltógazdaság. Nézzük meg Németországot, amit a Szocdemek megcsináltak, azt utána a kereszténydemokrácia nem rombolta le, hanem vitt tovább az egészet. És ez ment Európának azon a felén. Hát ezt így kell csinálni, Úristen. Úgyhogy tényleg érzek egy megkönnyebbülést, de hát szörnyűen nehéz évek várnak itt mindenkire . Nem csak az, hogy le van pukkanva anyagilag az ország, de minden-minden a béka feneke alá került. És ennek a megváltoztatásához pénzt kéne. De eladósodni megint egy szörnyű dolog.
V.J. Te látsz Modus Vivendi-t, valami módszert, vagy cselekvési irányt, ahogy ez megoldható?
B.Á. Én egy szándékot látok.Nem szeretnék túlságosan bizakodóan nyilatkozni, mert ez nem egy embernek az akaratán, a képességén, a kitartásán, és a társainak a kitartásán, a szándékán, a felkészültségén és a rátermettségén múlik, hanem egy csomó minden máson is.
V.J. Na de itt volt egy Orbán Viktor nevű ember, (mondhatjuk, hogy volt, - bár kicsit van is még), tehát elég volt, hogy ott volt az az egy ember, aki ilyen szándékkal, ilyen elképzelésekkel, ilyen akarattal és ilyen eszközökkel tette, amit tett, és 16 évet elvett mindannyiunktól. Azt mondod, hogy nem egy emberem múlik. Az se egy emberem múlt?
B.Á. Hát az egy emberem múlt, mert volt benne egy olyan szuggesztivitás, amivel az igájába hajtott a fél társadalmat. Ezt Magyar Péter az első interjújában elmondta, hogy ha akartak valamit, először vele kellett beszélgetni. 5 perc alatt meggyőzött mindenkit mindenről. Én 15 évvel ezelőtt megmondtam, most már könnyű erre hivatkozni, több mindent megmondtam, de azokat most nem veszem elő, de azt, hogy ezt belülről fogja valaki szétrombolni , abban biztos voltam.
V.J. Igen, ezt többen is megjósolták.
B.Á. És azt is könnyű most mondani, de engem a Partizánbeli interjúja azonnal meggyőzött. Hogy ez az az ember, akire érdemes rátenni a bizalmunkat. Elszántságot láttam benne, és azt, hogy semmivel se lehet zavarba hozni, pedig akarták, akarták. Körül-körül tapogatták, és nem ment.
V.J. Nem lehetett fogást találni rajta. .Szerinted mi a dolgunk most. És a többes számon értem az értelmiséget is, azon belül az én szakmámat, amit te úgy tudom, hogy figyelsz, hallgatod a Klubrádiót gyakran, meg olvasol.
B.Á. Te szakmádat, sajnos nem kellőképpen figyelem, de azért rádióhallgató vagyok, a híreknek, meg a hétfői, keddi esti műsoroknak is nagyon az odaadó híve vagyok.
V.J. Azt akartam kérdezni, hogy szerinted, mint hallgatónak, olvasónak, és mint nagyon jelentős írónak, és a kultúra képviselőinek, te mit mondanál, hogy mi a dolgunk mostantól? Tehát az embernek hogyan kellene mostantól viselkednie? Azt már mondtad, hogy meg kellene próbálni valami módon egymás felé fordulni. De hát ez így önmagában még csak egy mondás.
B.Á. Mit kellene tenni?Az nem jó, ha mindenki bosszú vágytól liheg. A lihegéstől minél hamarabb meg kellene szabadulni, és nagyon higgadtan igazságot tenni ott, ahol kell. Rendet az elrabolt, kifosztott területeken , megpróbálni visszacsempészni azt, ami onnan méltatlanul elkerült, és a fejekbe valahogy friss levegőt pumpálni. És kiűzni azt a tébolyt, ami eddig egy rendszert életben betartott.
V.J. És akkor beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi a helyzet most a te szülőhazádban, Romániában és Erdélyben ilyen tekintetben? Ott mennyire látsz reményt?
B.Á. Hát meg van a maguk bajuk az erdélyi értelmiségnek. Az erdélyi érdek-képviseleteknek elsősorban a helyi adott viszonyokhoz, az ottani politikai légkörhöz, és a távlatokhoz kell, vagy kellene alkalmazkodniuk. És tetszik, vagy nem teszik, az elmúlt években ez hiányzott az ottani politizálásból. Ami persze tulajdonképpen nem egy könnyű dolog, mert számot kell vetni azzal, hogy a román politikai gondolkodás, de egyáltalán a gondolkodásnak meg vannak a maga pragmatikus, vagy túl pragmatikus sajátosságai. Amelyeket egy erdélyi politikusnak el kell ismerniük, és azzal folyamatosan számot vetni. Mert az alku lehetősége mindig megvan velük, szóval nem harapnak, csak tudni kell, hogy beszélnek.
V.J. Olyan fordulat, mint amilyet mi most itt átélünk éppen, bekövetkezhet Romániában szerinted?
B.Á. Nem, ott most azt hiszem, hogy nagyon mélyen válságként élik meg az Orbán rendszer bukását. Meg is értem, mert mindent erre tettek fel.
V.J.De nem látják be, hogy mennyire hamis volt az, amiben ők hittek?
B.Á. Nem érnek rá belátni. Én beszéltem erdélyiekkel, értelmiségiekkel, akik teljesen reménytelennek látták azt, hogy ott belátható időn belül kimásszanak ebből. Mert pillanatnyilag nincs akihez, vagy amihez alkalmazkodni tudnának. Ez egy összeverődött társaság volt. És semmi féle eszmeiséget egy percig sem éreztem mögöttük. Vakon hittek abban az emberben, akinek már a temetési beszédén rémültem meg 1989-ben. A Nagy Imre újra temetésén elhangzott beszédkor.
V.J. Miért rémültél meg?
B.Á. Azért, mert felrémlett bennem, hogy bekövetkezhet, ami aztán hamar be is következett. Ez szerintem már akkor érezhető volt.
V.J. De ha arra gondolsz, hogy valóban megtörténik itt, ami még azért nagyon friss remény, amiben bízunk, hogy a Magyar Péter által vezetett új kormány és hatalom a megígért dolgokat betartja.És azt fogjuk látni egy idő után, hogy itt tényleg óriási fordulat következik be ebben az országban, akkor sem látod esélyét annak, hogy az erdélyi magyarok vagy a Romániában élők is elhiszik, hogy nem az volt a megfelelő út, amit ők választottak?
B.Á. Hát elhiszik, mert egyrészt azért minden rezsimváltás fordulatot hoz egy társadalom és a közélet gondolkodásába. Most is ez történt. Ez billentette át tulajdonképpen. Meg hát az az egész rémség, ami körülvette a jachtozás, meg a többi.A Nemzeti Bank csínytevései, hogy finom legyek.Ez szép lassan eljutott az emberek agyáig. Ez azért számított. Megingott sok családban a hit és a remény,
V.J. Hátha ugyanez bekövetkezhet esetleg a te szülőhazádban is.Ebben reménykedjünk! Még egyet mondj el nekem, de lehet, hogy nem fogod elárulni. Írsz mostanában? És ha igen, akkor mit?
B.Á. Nem mondom azt, hogy éppen nem írok, mert ebben az is benne van, hogy lehet, hogy hát hamarosan fogok..És ez véletlenszerű tulajdonképpen. Egyébként hát az egész írói tevékenységem szünetekből, nagyon hosszú szünetekből és lustizásból áll, úgyhogy nem tudom. De talán úgy néz ki, hogy ennyi volt. A hanyatlást az elején nagyon nehéz tudomásul venni.
V.J. Ez szomorúan hangzik nekem.Mondj egy vidám mondatot a beszegetésünk végére, légy szíves. Egy olyan sinistrásan vidámat!
B.Á. Igen. Hát az utóbbi témához kapcsolódva, hogy én 20 év óta a Hargitára járok egyfolytában sízni, mert van ott egy pályaszálláson egy kitűnő panzió, 20 éve annak, hogy kiépült, nagyon kedves tulajdonossal, kitűnő pályákkal.
V.J.Úgy tudom, most is remekül síelsz!
B.Á. Most térek rá erre. A felszerelésemet is ott tartottam, és az idén a 90 éves születésnapom után 10 nappal újra elmentem., ahogy minden évben a COVID előtt. De most úgy döntöttem, hogy nem sízek, mert hát előbb-utóbb elkövetkezik az, hogy fizikailag az ember egyszer csak alkalmatlan lesz rá, és ezzel illik számot venni. Közben tudom jól, hogy adottságaim meglennének, és gondoltam, milyen jó hecc volna 90 évesen odaadni a telefonomat egy barátomnak, és lemenni egyszer utoljára, mert a rutin az annyira bennem van, hogy behunyt szemmel, fél lábban le tudok menni a pályán. És akkor azt mondtam, hogy jó-jó, de ha mégse, akkor egy csomó embernek annyi kellemetlenséget okozok ezzel, hogy disznóság lenne ha én most, a hecc kedvéért engednék a hazárdnak.
V.J. ..és akkor nem tetted meg, nem mentél le.
Nagyon köszönöm, hogy ennyire őszintén megosztottad velem ezt is.
Köszönöm szépen Bodor Ádámnak, hogy itt volt a Klubrádióban.
