Varró Dániel mindig is nagyon híres akart lenni

Varró Dániel versei évtizedek óta segítenek abban, hogy a világ egy kicsit könnyebb, derűsebb hely legyen – gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Költői mivoltának szerinte nincs különösebb titka. „Elég infantilis vagy gyereklelkű vagyok, egy nagy gyerek” – fogalmaz. Azt mondja, ezt a hozzáállást próbálja tudatosan megőrizni.

A visszajelzések pedig nem maradnak el. Váradi Júlia személyes történetet is hoz: az unokái – és a testvére unokái is – fejből tudják a Varró-verseket. A költő ezt hallva sem titkolja meghatottságát. „A legnagyobb öröm az, amikor egy kisgyerek széles mosollyal, néha el is nevetve mondja el a verseimet. Ennél nagyobb öröm nincs.”

Ráadásul nemcsak egy nemzedékről van szó. Azok a gyerekek, akik mintegy harminc évvel ezelőtt Varró Dániel versein nőttek fel, ma már a saját gyerekeiknek adják tovább ugyanazokat a sorokat. „Amikor először odajött hozzám egy felnőtt, és azt mondta, hogy gyerekkorában szerette a verseimet, az nagyon furcsa érzés volt” – meséli. A felismerés, hogy már egy teljes generáció nőtt fel a szövegein, egyszerre jelenti az idő múlását és hatalmas örömöt.

 

Varró Dániel arról beszélt, hogy ő maga is olyan szövegeket szeretett már egészen fiatalon olvasni, amelyekben humor, kedvesség és derű van, és természetes módon ilyesmit ír szívesen. Korán felfedezte az angol nonszensz költészetet és a „light verse” világát: Edward Lear, Lewis Carroll és az Alíz Csodaországban mesés, abszurd badarságait. „Kitalált lények, furán viselkedő tárgyak, beszélő figurák – ezeket én nagyon szeretem, és azt látom, hogy a gyerekek is nyitottak erre.” Emellett legalább ilyen fontos számára a forma: a rím, a ritmus, a vers zenéje. „A gyerekek zsigerileg szeretik a rímes, ritmusos dolgokat, nagyon jó fülük van hozzá.”

A vers szeretete családi örökség. Édesanyja magyar szakos tanár is volt, sokat olvasott fel nekik, a versek természetes részei voltak a mindennapoknak. A nyaralásokon például „verselős” játszottak: rímeket és címeket adtak egymásnak, amelyekből versek születtek. A nővére, Varró Zsuzsi – későbbi szerzőtársa – már óvodásként verseket írt, ami nem kis testvéri ösztönzést jelentett számára.

A döntő pillanat hatodik osztályban jött el. A János vitéz és a Toldi hatására Varró Dániel úgy gondolta: ha Arany János és Petőfi fiatalon írtak elbeszélő költeményt és ez meghozta nekik a hírnevet, akkor ő is megpróbálhatja, mert bizony nagyon híres szeretett volna lenni. Így született meg a Nyuszika című eposztrilógia – Nyuszika, Nyuszika szerelme és Nyuszika estéje –, Arany János nyomdokain, némi gyermeki lelkesedéssel és humorral.

A művet mindenkinek megmutatta: családnak, barátoknak, és a Németvölgyi úti Mackós Általános Iskola osztályfőnökének, Fülöp Éva néninek is. Az eredmény: egy ötös irodalomból, rajzórás illusztrációk, egy iskolanapi kiadvány, és ötven példányban árusított fénymásolt füzetecske. „Ott az iskolán belül híres lettem” – emlékszik vissza nevetve.

A siker mögött nemcsak lelkesedés volt, hanem adottság is. „Valószínűleg volt fülem volt hozzá, könnyen tanultam verseket, ösztönösen éreztem a ritmust, a felező tizenkettest". Bár vidám gyerek volt, szorongással is küzdött, és a versírás segített az érzelmek feldolgozásában – különösen az első szerelmek idején.

A költészet később is bevált „stratégiának”. Varró Dániel nemcsak a gyerekeknél aratott vele sikert: „A feleségemet is úgy hódítottam meg, hogy szerelmes versekkel ostromoltam.”  „Egy gátlásos, visszahúzódó fiú voltam, de a versek meglepően jól működtek.”

Túl a Maszat-hegyen

A Túl a Maszat-hegyen Varró Dániel pályájának egyik legfontosabb és legismertebb állomása lett: a verses regényből színházi előadás, zenei feldolgozás és generációkon átívelő gyerekkedvenc született. Nem csoda, hogy a történet folytatása újra és újra felmerül.

A Túl a Maszat-hegyen megszületését eredetileg az Anyegin-strófák, a hexameterek és a különféle versformák izgalma mozgatta, ám egy fontos szál elsikkadt: a történet egyik szereplője Emil bácsi, a postás ott maradt a főgonosz markában. „Egy kedves olvasó emlékeztetett rá, és szomorúan kérdezte, mi lett Emil bácsi sorsa” – mesélte Varró. A felismerés után nem volt kérdés: ezt az adósságot rendezni kell.

 

A második rész rögtön Emil bácsi kiszabadításával indul, de Varró szerint már ekkor látszott, hogy a történet nem ér itt véget. Bár a folytatás háromszáz oldalas lett, a szerző a végéig nem jutott el – tudatosan zárta le félúton, hogy ne maradjanak újabb elvarratlan szálak. Így született meg a harmadik rész terve, amely a második könyv szerves folytatása lesz, és végleg pontot tesz a történet végére.

A Maszathegy világának hangulata is változott az évek során. Míg az első rész gondtalan, derűs és felszabadult volt, a második már sötétebb tónusokat is megengedett magának. Hajléktalanság, piszkos környezet, nehéz sorsok jelennek meg benne – még ha mindez játékos, kedves hangvételben is. Varró szerint ez részben abból fakad, hogy ő maga is idősebb lett, és közben háromgyerekes apává vált.

„Amikor az első részt írtam, egyáltalán nem vettek körül gyerekek, húszas éveim elején jártam” – mondta. Akkor még az is kérdés volt a kiadónál, mennyire számít gyerekkönyvnek. Azóta viszont a szerző saját gyerekei révén sokkal közelebbről látja, mi foglalkoztatja a gyerekeket, és mi az, amit inkább kerülni érdemes. Ennek ellenére hangsúlyozza: továbbra sem hisz a direkt tanulságokban. „Nem szeretem a didakszist, nem gondolom, hogy nagy tanulságokat kellene sulykolni a gyerekeknek.”

A maszatosság motívuma is árnyaltabb lett: a túlzásba vitt badarság már nemcsak felszabadító, hanem akár veszélyes is lehet. A második részben például a csúnya beszédnek is következményei vannak – nem véletlenül, hiszen a csúnya beszéddel Varró Dániel is küzd otthon a gyerekeivel.

A folytatás gondolata Varrót nem elsősorban a siker miatt izgatta. Tudta, hogy az első rész hatalmas fogadtatását nehéz megismételni, különösen más piaci környezetben. A második kötet nem is lett akkora siker, de a visszajelzések – köztük Parti Nagy Lajos elismerése – sokat jelentettek számára. „Ő szerkesztette az első Maszathegyet, ami akkor óriási büszkeség volt.”

A harmadik rész esetében a szerző nem újabb bővítést ígér, hanem lezárást. A trilógia kerek egésszé válhat – és talán ez adhat majd új lendületet ahhoz is, hogy a Maszathegy világa ismét színpadon vagy zenében éljen tovább.

Varró Dániel számára mindenesetre a Maszathegy nemcsak siker, hanem régi adósság is. Olyan történet, amelyet – sok év és sok változás után – végre teljes egészében szeretne elvarrni.

A beszélgetés záró részében világossá válik: Varró Dániel számára a versforma nem gúzsba köt, hanem irányt mutat. Úgy fogalmaz, hogy a rím, a szótagszám, a formai szabályok kifejezetten segítik az alkotásban – vezetik a gondolkodását, és megóvják attól a bizonytalanságtól, amit a próza „túl nagy szabadsága” okoz számára. A vers számára természetes megszólalási forma: „versbe tudok igazából beszélni. Pont amikor a Maszathegyet kezdtem írni, akkor szembesültem ezzel, hogy én nem tudok igazán prózát írni” – mondja, hozzátéve, hogy a prózánál éppen az a nehéz, hogy túl sok a lehetséges út.

Ez a szemlélet nemcsak a Maszathegy világát magyarázza, hanem azt is, miért vonzódik ennyire a különböző versformákhoz, és miért élvezi azok gyakorlását újra és újra. A rímekkel való munka nem eszköz csupán, hanem önálló örömforrás és alkotói motiváció.

 

Írás jövet-menet, félhangosan

Az alkotás folyamata sem klasszikus értelemben vett „asztalhoz ülős” munka. Varró Dániel legszívesebben mozgás közben ír: jövet-menet, sétálva, parkban, padon ülve. "Amikor eszembe jut, akkor leülök, és akkor lefirkantom egy füzetbe, vagy bepötyögöm a telefonomba". A vers számára hangzó szöveg, ezért fontos, hogy már születés közben is hallja, félhangosan motyogva a sorokat maga elé. A család ehhez már alkalmazkodott: ha beszéd közben verssorokat mormol, tudják, hogy éppen dolgozik, de azért van saját kuckója is. "Van egyébként egy ilyen kis kerti házikóm, egy ilyen szerszám tárolóból átalakított kis költő kuckóm, ott szoktam otthon dolgozni".

A beszélgetésből az is kiderül, hogy az alkotói munka ma már több lábon áll. A saját versek írása és a műfordítás nagyjából egyensúlyban van az életében. Jelenleg is folyamatosan fordít, elsősorban színházaknak, de készül egy jelentős nonszenszvers-kötet is, amelyben Edward Lear, Lewis Carroll és Hilaire Belloc művei szerepelnek – magyarul. Különösen közel áll hozzá Lewis Carroll The Hunting of the Snark című nonszensz eposza, amelyen éppen dolgozik. A fordítás számára nem háttérmunka: ugyanaz az örömforrás benne, mint a saját rímek faragása.

Család, figurák, mesék

Az interjúban még szó esett arról is, hogy mesefigurái gyakran konkrét családtagokból indulnak ki. A Szomjas troll kíváncsi óratörpéje például középső fiáról, Jancsiról mintázott alak, Béni - aki ekkor egy éves volt - egy kis babaszerű karakter a Kis hablegény című mesében, aki még nem tud beszélni, meg énekelni, de azért nagyon talpraesett és megpróbál mindent csinálni úgy, mint a nagytestvérei. Misiről pedig egy harcias, vagány vitézkét mintázott.  A beszélgetés legvégén a gyerekekkel való beszélgetés felelőssége kerül elő: háború, halál, félelem, veszteség. Varró Dániel nem kész receptekről beszél, hanem figyelemről, őszinteségről – és mindenekelőtt a mesék és versek erejéről. Úgy látja, az esti mese nemcsak rituálé, hanem kapu a legfontosabb beszélgetésekhez.

A teljes beszélgetést meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)