Újraindítani az önkormányzatiságot: mit várnak a kormánytól a polgármesterek és a kutatók?

A beszélgetés elején Gémesi György arra figyelmeztetett: az elmúlt másfél évtizedben az önkormányzatok „vazallusi”, végrehajtó szerepbe szorultak vissza, miközben a helyi döntéshozatalnak kellene elsődlegesnek lennie mindabban, ami közvetlenül a települések életét érinti. 2010-től az állam elvette az iskolákat, korlátozta az önkormányzatok hitelfelvételét, a Covidra hivatkozva elvonta a személyi jövedelemadó egy részét, majd megnyirbálta az iparűzési- és a gépkocsiadó-bevételeket. Mindezt megfejelte a „szolidaritási hozzájárulás”, amely a főváros mellett több, viszonylag tehetős település kasszáját is jelentősen megcsapolta, miközben az újraelosztás átláthatatlan és igazságtalan maradt.

Gémesi szerint az első, legfontosabb kormányzati lépés a „tűzoltás” volna: rendezni kellene azoknak a településeknek a helyzetét, amelyek 2026 végéig a jelenlegi finanszírozási szabályok mellett nem tudnak működni. Példaként Érdet említi, ahol már az év második felének finanszírozása is bizonytalan, hiába fogadták el a költségvetést. Ide tartozik a főváros ügye is, amely nettó befizetőként ma többet fizet be az államnak, mint amennyit kap, miközben egy 200 milliárd forintos vitás tétel rendezése is lóg a levegőben. Ezeket a „toldozó-foldozó”, de elkerülhetetlen lépéseket mielőbb rendeznie kell az új kormánynak az önkormányzati szövetségek bevonásával. 

A gyors válságkezelés után – hangsúlyozza Gémesi – sokkal nagyobb léptékben kell gondolkodni: újra kell építeni az egész önkormányzati rendszert, a kormány–önkormányzat viszonyát, az egyeztetési fórumokat és a helyi autonómia tartalmát. A Magyar Önkormányzatok Szövetsége szakértők, polgármesterek és a lakosság bevonásával már dolgozik egy átfogó anyagon, amely a kiindulópontokat rögzítené. Gémesi szerint az új kormánynak egyértelműen tisztáznia kell: támaszkodni akar-e az önkormányzatokra, vissza akarja-e telepíteni és milyen mértékben azokat a feladatokat, amelyeket helyben hatékonyabban lehet ellátni.

Konkrét példaként az oktatást említi: több mint száz önkormányzat részvételével tartott fórumukon szinte teljes volt az egyetértés abban, hogy legalább az alapfokú oktatási intézményeket – önkéntes  alapon – vissza kell adni települési szintre. Gémesi szerint az iskola, a fenntartó, az üzemeltető, a tantestület, a szülők és a diákok közötti kapcsolatrendszer helyben működtethető a leghatékonyabban, nem tankerületi központokból. Fontos feltétel ugyanakkor, hogy az állam ne csak a feladatot, hanem a megfelelő finanszírozást is biztosítsa, különben a polgármesterek joggal tartanak attól, hogy romló állapotú intézményeket kapnak vissza pénz nélkül.

Kulcskérdés a bevételi önállóság helyreállítása is. Gémesi szerint vissza kell adni az iparűzési adó teljes összegét, újra helyi kézbe kell engedni olyan forrásokat, mint a parkolási díjak, újra kell gondolni a gépjárműadóból és a személyijövedelemadóból való részesedés mértékét is. A szolidaritási elvvel önmagában nincs gond – fogalmaz –, a probléma az átláthatatlan elosztás és a mértéke, amely 2026-ra már 400 milliárd forintot emel ki az önkormányzati rendszerből. A változtatások célja az lenne, hogy minden település számára garantálják a rá telepített feladatok biztonságos finanszírozását, pártpolitikai hovatartozástól függetlenül.

Bódi Ferenc szociológus ennél is mélyebb újrakezdésről beszél. Szerinte a mai, „minimál” önkormányzati rendszer valójában már kilóg az Európai Önkormányzati Charta szellemiségéből, ezért szinte „újra kell gombolni a mellényt”. A rendszerváltás kori, 1990-es önkormányzati törvény eredeti szándékához való visszatérés lenne a kiindulópont, de korszerű eszközökkel és tanulságokkal kiegészítve. Bódi úgy látja, hogy a teljes rendszer átalakítása legalább másfél-két éves, széles társadalmi, tudományos és szakmai vitát igényel, amelyben az önkormányzati szövetségeknek, szakértőknek és szakszervezeteknek egyaránt részt kell venniük.

Ennek intézményes kereteként egy új önkormányzati kerekasztalt javasol, amelyben a kormány, az önkormányzati szövetségek, a közszolgálati és pedagógus-szakszervezetek, valamint a tudományos élet képviselői egyaránt helyet kapnának. Bódi felidézi, hogy 1991-ben a közoktatási törvény előkészítése hasonló módon zajlott: hetekig tartó, nyitott vitában alakult ki a szabályozás, miután minden érintett elmondhatta a véleményét. Szerinte most is ilyen nyílt, átlátható és hosszú távra tervező folyamatra van szükség, amely egyszerre veszi számba az elmúlt évtizedek tapasztalatait és a mai kihívásokat.

A szociológus külön hangsúlyozza a polgárok bevonását is. Magyarországon mintegy 17 ezer önkormányzati képviselő és több mint 3100 polgármester dolgozik, de az önkormányzás valódi alanyai a helyi lakosok. Bódi szerint érdemes lenne új tartalommal megtölteni a közmeghallgatás és más részvételi fórumok intézményét, hogy a települések – Gödöllőtől Érdig, a kis falvaktól a nagyvárosokig – valóban saját életükről vitázzanak. A kormányzati változtatások akkor lehetnek sikeresek, ha nemcsak pénzügyi és hatásköri korrekciót jelentenek, hanem a helyi közösségek önrendelkezését is megerősítik.

A pártpolitikai függést mindkét megszólaló problémának tartja. Gémesi emlékeztet arra, hogy a polgármesterek jelentős része az elmúlt években kényszerből vállalt kormánypárti színeket, mert úgy látta, csak így juthat fejlesztési forrásokhoz. Bódi ehhez hozzáteszi: a pártoknak sokszor nagyobb szükségük volt a népszerű, többször újraválasztott helyi vezetőkre, mint fordítva, és ezt a függőségi rendszert kell felszámolni azzal, hogy a forrásokhoz való hozzáférés stabil, átlátható és politikamentes garanciákhoz kötődjön.

Összességében mindkét szakértő abban látja a legfontosabb kormányzati feladatot, hogy egyszerre történjen meg a rövid távú válságkezelés – a csőd közeli települések és a főváros helyzetének rendezése –, valamint a hosszú távú újratervezés az önkormányzati rendszer új alapokra helyezésével. Az önkormányzatoknak vissza kell adni a döntési jogköröket és a hozzájuk tartozó forrásokat, a kormány–önkormányzat párbeszédét pedig intézményes, átlátható keretben kell újjászervezni. Csak így valósulhat meg az a cél, hogy a települések ne végrehajtó hivatalok, hanem a helyi közösségek valódi, cselekvő önkormányzatai legyenek.