Tarr Béla: "Amikor elmondtál mindent, nem csinálsz több filmet”

Tarr Béla nem azért hagyta abba a filmezést, mert elfáradt vagy mert elűzték, hanem mert – ahogy a beszélgetésben elmondta – művészetileg eljutott a végpontig. A torinói ló számára nem egy film volt a sok közül, hanem lezárás: "A torinói ló a halálról szól. A világnak vége. Ez egy antigenezis történet. Ezt nem lehet folytatni.” Amikor egy alkotó elér oda, hogy már nincs több kérdése, nincs új formája, nincs új nyelve, akkor a folytatás szerinte nem fejlődés, hanem önismétlés. És az önismétlés morális kérdés is: "Amikor az ember megérzi, hogy elmondott mindent, akkor nem lehet kópiákat csinálni.”

Ez magyarázza azt is, miért nem készített több játékfilmet, miközben alkotóként nem állt meg. Kiállításokat, installációkat, összművészeti projekteket hozott létre, ahol film, zene, képzőművészet és valóság keveredett. Az amszterdami A világ végéig című nagyszabású kiállítása például egy teljes világot épített fel: menekültekkel, szögesdróttal, utcagyerekekkel, fájdalommal és zenével. Nem történetet akart elmesélni, hanem olyan teret létrehozni, amelyben a néző ugyanabba a valóságba lép bele, amelyről a filmjei is szóltak. Mint megfogalmazta: "Ha el tudod mesélni, akkor minek csinálsz filmet? A film nem verbális nyelv.”

A beszélgetés egyik kulcspontja a Tarr Béla-brand volt. Tarr szerint ez soha nem egyetlen ember munkáját jelentette, hanem mint mondta, egy alkotóközösséget: Krasznahorkai Lászlót, Hranitzky Ágnest, Víg Mihályt, Medvigy Gábort és őt magát. Egy csapatot, amely együtt gondolkodott, együtt járt ugyanabba a nyomorúságos, mégis metafizikai mélységű valóságba. A Krasznahorkai-regényekből készült filmek sem egyszerű adaptációk voltak: "nekünk is el kellett menni ugyanabba a valóságba, amiről ő írt, és abból kellett filmet csinálni.” Ezért váltak ezek a művek nemzetközi mércével is egyedülállóvá.

Tarr munkamódszere is ezt a radikalizmust tükrözte. A forgatáson nem tűrte a bámészkodókat: "kibiceknek nincs helyük”. munkamódszeréről elmondta: "Nem állapotokat mondasz, hanem fizikai dolgokat. Mit csináljon most konkrétan, hogyan mozogjon, hova nézzen." A híres, kővé dermedt, végtelen tekintetek nem utasításból születtek, hanem olyan helyzetekből, amelyeket tudatosan teremtett meg. A filmjei ezért hatottak úgy, mintha a kamera feltárna. 

A filmszemlén, ahol utoljára a magyar közönség előtt ünnepelték, egyperces álló ováció fogadta. Ő azonban nem engedte, hogy a siker elfedje a valóságot. Úgy látta, a magyar film "kényszerpályán” mozog, és az ünneplés maga is veszélyes lehet, ha elhiteti, hogy minden rendben van.

Ezt a csapdahelyzetet Orbán Viktor miniszterelnök 2025-ös január 30-i kijelentéseiben látta a legélesebben, amikor a miniszterelnök a fóti stúdiókomplexum megnyitásán arról beszélt, hogy vannak már filmek, amelyek állami támogatás nélkül is megállnak a lábukon. Tarr ezt cinikusnak nevezte: szerinte a film a hetedik művészet, a magyar kultúra része, amelyet egy kormánynak kötelessége támogatni. "A csapda az, hogy most elhiszik, hogy van film, miközben ezek a filmek kínlódva, kényszerből jöttek létre.”

Ebben a közegben vállalt szerepet a Freeszfe körül is. Fiatal filmesekkel dolgozott együtt, nem oktatóként, hanem felszabadítóként. "Nincs oktatás – csak felszabadulás” – mondta. Húsz tanítványával forgatott, keresett arcokat és helyszíneket, és figyelte, hogyan próbálnak filmet csinálni egy ellenséges rendszerben. Bennük még látott makacsságot, erőt és valódi tehetséget – azt a belső kényszert, amely a legnehezebb körülmények között is képes megszülni a valódi mozit.

A Tarr Béla otthonában készült, teljes beszélgetést a fenti lejátszón meghallgathatják, a videón pedig meg is nézhetik.